Nem Georg Friedrich Händel három szvitből álló művéről vagy az azt megszólaltató koncertről szeretnék írni, hanem egy másik, vízhez és zenéhez kötődő élményről, illetve a zenei műfajokról és a kánont megtestesítő díjakról. Múlt héten az A38 hajón a Hot Jazz Band születésnapi koncertjén vettem részt: mivel a zenés rendezvényeknek és műsoroknak helyet biztosító hajó Budapesten a Dunán, a Petőfi híd budai hídfőjénél áll szorosan kikötve, adott a víz meg a zene kapcsolata, a magaskultúrát elismerő díjak és a zenei műfajok közötti kapcsolatot a jubiláló zenekar tíz évvel ezelőtt kapott Kossuth-díja adja, egy évvel előzték meg Bob Dylan irodalmi Nobel-díját, beemelve a szubkultúrának tartott műfajt a magaskultúrába. Különben mindig képlékeny volt a határ a populáris rétegkultúra – mint amilyen a könnyűzene gyűjtőfogalommal meghatározott zenei műfajok sokasága – és a klasszikus zene között. Gondoljunk bele: Straussék korában Bécsben és a bűvkörében élő nagyvárosokban a keringő volt az akkori könnyűzene, szerzeményeik slágerek voltak, mára azonban klasszikussá értek. Távol áll tőlem összehasonlítani a Nobel- meg a Kossuth-díjat, annak rangját és jelentőségét, csupán jelezni akartam a párhuzam révén a műfaj és a hivatalos elismerés közötti viszonyt. A díjak legitimáltak egy-egy adott műfajt: Bob Dylan közismert dalszövegeit – s ezáltal a hasonló művészi szintű szövegeket – hivatalosan is irodalomnak ismerték el, mint ahogy a Kossuth-díj is a könnyebb zenei műfajok művelőit hivatalosan is egyenrangúvá tette a komolyzenei szerzőkkel, előadókkal. S a díjazottak listáját böngészve láthatjuk, hogy nemcsak az amúgy Csíkszeredában is megfordult Hot Jazz Band szerepel e jegyzéken, hanem ott találjuk többek között a Csík zenekart (2013), Demjén Ferencet (2012), Hobót (2011), Lovasi Andrást (2010), Kovács Katit (2014), Frenreisz Károlyt (2016), Koltai Gergelyt (2019), a Kaláka együttest (2020), Nagy Ferót (2021), Adamis Annát (2023), Leslie Mándokit, Heczinger Mikát vagy Tolcsvay Lászlót (2024).
A Hot Jazz Band repertoárjának jelentős részét a két világháború közötti magyar zene adja, a dalok jelentős részét nagy- és dédszüleink gramofonon hallgatták, a moziban vetített filmek betétdalaiként ismerhették meg, s reneszánszukat a Duna Televízió által sugárzott régi magyar filmek, no meg a korábbi filmek újraforgatásával létrejött korszerű produkciók révén élték meg. A hajón tartott jubileumi koncerten a negyvenes-ötvenes korosztály tagjaiból került ki a hallgatóság zöme, de jól szórakoztak és minden dalt énekeltek a jelen lévő tizen- meg huszonévesek, no meg hetvenesek-nyolcvanasok is. Mint a zenekarvezető összekötőszövegeiben is elhangzott, a New Orleansból világhódító útjára indult zenéből fejlődtek ki a múlt század és századunk divatos zenei irányzatai: a rockabillytől kezdve a beaten át a számtalan kortárs műfajig. S bár megalakulásukkor elsősorban dixielandet játszottak, aztán nyitottak a charleston, shimmy, fox trott, a szving felé, az átütő sikert azonban a két világháború közötti időszak magyar filmzenéjének repertoárra tűzése hozta meg számukra. S hogy mindezt jól csinálták, mi sem jelzi jobban, mint a dzsessznagyhatalmak – az amerikai New Orleans vagy Franciaország – különböző szakmai rendezvényeire kapott meghívások sora és az ott kapott elismerések garmadája.
Az élményt azonban nem a felsoroltak adják, hanem a zene, a zenészek és muzsikájuk által keltett hangulat, a közönség meghódítása. Engem is behálóztak, s így vált számomra az A38-as hajón bemutatott koncertjük vízizenévé.