Hirdetés

Várbéli szép életem

HN-információ
Becsült olvasási idő: 2 perc
Várbéli szép életem
Fotó: Hadnagy Gergő-Ádám

Bő öt esztendeig (1975–1980) között voltam a Csíki Múzeum (akkor még megyei státusú intézmény) munkatársa. Ez idő alatt, mondhatom, hálás volt hozzám a sors, hiszen a Mikó-vár vastag falai között, a szűkös anyagi keretek közepette is komoly kutatói, gyűjtői és állagmegőrző tevékenység folyt. Többségükben hivatásuknak élő muzeológusok: történészek, néprajzosok, restaurátorok, konzer­vátorok öregbítették az intézmény hírnevét. Sajnos többeknek már csak az emléke maradt fenn, volt, akinek még az sem.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


1975 nyarán a Kászonokból egy számomra újdonságnak számító miliőbe csöppentem. Azért említem a Kászonokat, mert akkoriban az egyik leggazdagabb tájmúzeum létesítésében vállalt szerepemért ajánlották fel az új munkakört. Bár az akkori múzeumigazgató nem éppen nyájasan fogadott, a végére már igaz baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Akárcsak – egy-két kivételtől eltekintve – a többi munkatárssal is. Szép emlékeket őrzök még róluk emlékezetem egyre porosodó polcain. S bár egyre távolibbnak tűnik számomra ez az időszak, ők annál inkább közelednek felém, melegítik szívemet.
A magam múltját, itt eltöltött életemet keresem vissza. A lelkemet betöltő békét idézem meg, akkori hangulatomat, fényeket, a régi tárgyak patináját, a posztamensek színeit, amelyek a kiállított tárgyak szemléltetését szolgálták a tárlókban, vitrinekben. Azokra emlékezem, akik már nincsenek közöttünk, de a mai napig meghatározóak voltak életemben. Megnyugvást jelent ez számomra, mert legalább ennyivel tartozom nekik. Nem akarom, hogy a csoda – amit számomra a múzeum jelentett – szertefoszoljék.
Az évek mélyrétegeiből próbálok néhány emléket előásni (lett légyenek azok akár humort fakasztóak is), még mielőtt végképp betemeti azokat is a feledés pora.





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!