– Lelkészcsaládba születtél. Milyen hatással van ez rád?

– Gyerekkoromban fontosak voltak az asztali beszélgetések, amikor a családommal leültünk, és mindenféléről beszélgettünk: a világról, az életről, történelemről. Mivel lelkészcsaládból jövök, ezért a láthatatlan, megfoghatatlan dolgokról való gondolkodás meghatározó volt számomra. Ehhez társult a humor állandó jelenléte, minden körülménytől függetlenül.

– Édesapád, Visky András is alkotó, író, dramaturg. Mit gondolsz, befolyásolja az ő irodalmi, színházi munkája, gondolkodásmódja a tiedet?

– Amikor alkotok, tudatosan törekszem arra, hogy megtaláljam a saját nyelvem, próbálok önazonos maradni – ez egy folyamatos keresés. A munkámban erős a valóságosságra való törekvés, egzisztenciális és teológiai témák is foglalkoztatnak, de azt szeretem, ha valóságszagúak az előadásaim. Édesapám munkáiban talán erősebb a teológiai és filozófiai kérdésfelvetés, a transzcendenssel való párbeszéd. Eközben az is igaz, hogy hasonlítunk, sok mindenben felismerem őt. Tudatosan nem lázadok ellene, inkább inspiráció számomra a kapcsolatunk. Az ő története, az életemben való jelenléte meghatároz a színházzal való viszonyomban is.

– Hogyan dolgozol, hogyan tervezel meg egy darabot?

– Minden döntésemet ötször átgondolom, megvizsgálom. Ez sok önmarcangolással jár, de már kezdtem megbarátkozni ezzel, nem harcolok ellene. Van abban valami jó, hogy kérdezni tudok magamtól, és mélyebb igazságra próbálok törekedni, és ezt igyekszem egészséges határozottsággal és spontaneitással társítani. Kérdések felől próbálom megközelíteni a szöveget, az alkotást, és nem szeretem azokat az előadásokat, amelyek nagyon konkrét válaszokat adnak a nézőnek. A feladatomnak inkább a történet elmesélését érzem, annak teljes komplexitásával együtt, és rábízom a nézőre, hogy találja meg a saját válaszait.

– Ez a gondolkodásmód meghatározza azt is, hogy milyen témákkal dolgozol?

– Ritkán foglalkozom például a korrupció, a manipulációs, a különböző politikai játszmák témájával vagy a társadalmi mechanizmusok vizsgálatával, mert engem mint egyént mindez nem foglalkoztat annyira. Teljesen releváns témák, és megértem, ha valaki erről szeretne történetet mondani, ez kizárólag ízlés kérdése. Kiváló darabok készültek ezekről a témákról, sok jó előadást láttam, de én nem tudnám ezt csinálni, mert engem inkább az ember egzisztenciális kérdései érdekelnek, hogy például mit kezdünk – akár az Utazás a koponyám körül történetében is – azzal, amikor egyszer csak a halál bekopog az ajtón, és ez hogyan változtatja meg az emberi viszonyokat, mi marad az egyénből a betegség végén? Mi a felszín az életben, és mi van a dolgok mélyén? Ilyen jellegű kérdések érdekelnek.

– Viszont a színházcsinálás nem magányos feladat. Hogyan dolgozol együtt a társaiddal, hogyan alakítjátok az előadást? Rendezőként mennyire adsz teret, lehetőséget az egyéni véleményeknek, észrevételeknek?

– Nekem nagyon fontos a másik ember az alkotásban. Ha előttem van a szöveg, ülök az asztal előtt és gondolkodom, sokszor azt érzem, hogy csak klisék jutnak eszembe, első kezes megoldások, vagy csak ismétlem önmagam. De abban a pillanatban, amint leülök Lovassy Cseh Tamással, Hatházi Rebivel, Visky Péterrel vagy bármelyik színésszel beszélgetni, rögtön jobban tudom, hogy mi vagyok, ki vagyok és mit akarok csinálni. Ez a fajta közös létezés számomra megkerülhetetlen az alkotómunkában. Rendezőként nem vagyok autoriter figura, inkább a közös alkotás érdekel. Nyilván meg kell adnom a formát, a szöveg mindig kéznél van, és meg kell húznom bizonyos vonalakat, de azon belül csak csapatmunkát tudok elképzelni, közös játékot, egymás provokálását. Szerintem az igazán eredeti dolgok ebből születnek. Arra is törekszem, amikor csak lehetőségem van rá, hogy a színészhelyzetben való létezésből kezdjük felépíteni az előadást, és ne egy előre kitalált forma vagy térkép szerint. 

– A Yale School of Drama rendezői mester szakán végeztél. Hogyan formálta a New Haven-i elitképzés a színházcsinálásról alkotott elképzelésedet, milyen lehetőségeket adott? 

– Nagyon komoly iskola, amely tisztán körvonalazott filozófiával, infrastruktúrával és sok pénzzel rendelkezik. Ebben a struktúrában olyan lehetőségeket kap egy diák, amiről itt álmodni sem lehet. Tehát konkrétan, rendező diákként költségvetéssel tudsz dolgozni, és bele lehet látni az amerikai színházcsinálás krémjébe. Ilyen értelemben nagyon nagy lehetőség, ugyanakkor magasra is teszik a lécet. Egy teljesítmény- és profitorientált kultúrában nincs mese, mindenki dolgozik, nagy hajtás van, mert aki ott van, azért van ott, hogy valamit elérjen. Mindez nagy nyomás alá helyezi az embert.

– Visszalépés volt neked onnan hazajönni Erdélybe? 

– Nem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztatott ez a kérdés, amikor eljöttem onnan. Ha maradtam volna, a munkámra tettem volna fel az életem, és ezzel együtt sok más döntést hoztam volna meg, például azt, hogy a gyermekeim ott, abban a közösségben, abban a kultúrában fognak felnőni. Nekem viszont egyértelmű volt, hogy olyan életet akarok élni, amelyből nem hiányoznak a barátaim, a családom. Tudtam, hogy ez azzal jár, hogy valószínűleg nem fogok a Broadway-en rendezni, de nem érdekelt annyira, meg egyébként sem vonzott a színház ipari működése, amely főleg ott érhető tetten. Nem érzem visszalépésnek azt, hogy hazajöttem, mert itt meg tudtam csinálni olyan előadásokat, amelyeket ott nem tudtam volna. Ott sok a közönséget bevonzó profitorientált előadás, és kevés művészszínház beállítottságú intézmény van. Itthon viszont tágabb, gazdagabb ez a paletta, erősebb a művészszínházi tradíció, mint ott.

– A független színházcsinálással ezt a tradíciót erősíted? Milyen lehetőségei és nehézségei vannak a Váróterem Projekt működtetésének?

– A független színházi lét mindig nagy álmokból és ideálokból születik. A Váróterem Projekt létrejötte olyan igényből is született, hogy az alkotást – próba közben és azon kívül is – közösségben éljük meg. Emellett olyan teret akartunk létrehozni, amely a formakeresésé és a friss történeteké lehet, ahol nem határoznak meg minket azok az elvárások, amelyeknek egy kőszínháznak eleget kell tennie, ahol nem kell figyelni a nevekre, a hírnévre, a státuszra, a nézőszámra. Olyan teret akartunk, ahol bármit meg lehet tenni, csak önmagunkkal és a nézőkkel szemben kell elszámolnunk. Mi csináltuk a díszletet, mi tettük fel a világítást – gyakorlatilag ott keltünk és feküdtünk. Ezt nyilván hosszú távon nehéz így csinálni, és az egyik legnagyobb akadály az anyagiak hiánya és a nem megfelelő infrastruktúra. A költözés, az új terek keresése és a bizonytalanság fel tudja emészteni a lelkesedést, és kínlódássá teszi az egészet. A társulatunk pályázatokból él, de nehéz fenntartani. Nem gondolom azt, hogy csak tökéletes, modern terekben lehet dolgozni, de amikor nincs fűtés, harcolni kell az áramért, vagy ha nem tudod, hogy a következő évadban milyen térben tudsz gondolkodni, az nagyon megnehezíti a munkádat. Ehhez képest kőszínházban dolgozni teljes luxus. Persze látom a hiányosságokat, meg azt is, hogy min lehetne javítani, de azt is látom, hogy milyen előnyökkel jár.

– Beszéljünk a darabról, amelyen most dolgoztok a Csíki Játékszín társulatával. Korábban említetted, hogy számodra alkotás közben a valóság a kiindulópont, Karinthy regényének előszavában pedig az olvasható, hogy olyan mű ez, amelyet „a valóság produkál”. Személyre szabott szöveg ez neked?

– Teljesen. Nagyon otthon érzem magam benne, mert minden kérdés benne van, ami érdekel, és nagyon izgalmas valóság van benne, például a harmincas évek őrülete, a fasizmus előtti furcsa, kaotikus hangulat. Érinti azt a fő kérdést is, ami engem állandóan foglalkoztat, és amit minden előadásomban kicsit újrarendezek, hogy mi történik, ha az életet a halálon keresztül vizsgáljuk, és azon keresztül válaszoljuk meg azt a kérdést, hogyan akarunk élni és hogyan akarunk bánni az időnkkel. Ebben az előadásban például a betegség miatti halálfélelem az önmegismerés katalizátora. Az agytumor szimptómái miatt megváltozik a szereplő valóságérzete, elmosódnak a határvonalak a képzelet és a valóság között. A mi digitális világunkban ugyanezt tapasztaljuk, nem szükséges hozzá egy daganat. Mostanában az foglalkoztat, hogy hogyan tudok játszani az egyéni nézőpontokkal és az idővel egy történeten belül, és ez a szöveg egy tökéletes alkalom erre.

– Az előadás viszont nem szöveghű adaptációja a regénynek, hanem a mű alapján készült önálló alkotás, amelynek a szövegét Lovassy Cseh Tamás írta. Miben hasonlít és miben különbözik a ti előadásotok Karinthy regényétől?

– Sok olyan elem van az előadásban, amelyek nem találhatók meg Karinthy regényében, de az ő írói világából inspirálódtunk. Az előadás követi a regény struktúráját, de rengeteg olyan szereplő van, akiket mi találtunk ki. Nem monodrámát szerettünk volna, ugyanis nagyon foglalkoztattak a viszonyok, amelyekre utal a szöveg, ezért több szereplő is megjelenik a darabban. Emellett a főszereplő személyiségfejlődését akartuk megmutatni, a lélek útját – és többet nem is árulok el.

– Említetted, hogy számodra gyerekkorodban is meghatározó szerepe volt a humornak, Karinthy pedig azt írja önéletrajzában, hogy a „humorban nem ismerek tréfát”. Az előadásban hogyan egyensúlyoztatok az elmúlás témája és a komikum között? 

– Lovassy Cseh Tamás szövege segített ebben, amellyel könnyű is dolgozni, meg nem is. Könnyű, mert szerethető, de nehéz, mert sűrű szövésű. Tele van nyelvi játékkal, ami fontos, mert Karinthy olyan figura, aki mindenkiből és mindenből viccet csinált, még a halálból is. Rengeteg önirónia van benne, és sok vicc, de ettől még meghatóbb, mert ennek komplex pszichológiája van. A humor túlélési mechanizmus tud lenni, ez része az én családom történetének is. A legrosszabb helyzetekben is meg lehet mosolyogtatni egymást, és ez sokat segít abban, hogy tovább tudjunk lépni. Másrészt a humorizálás, a viccelődés eszközként használható, hogy ne beszéljünk bizonyos dolgokról, hogy elkerüljük a konfrontálódást, hogy távol tartsuk magunktól az igazán fontos kérdéseket, az önmagunkkal való szembesülést.

– Ősbemutatóra készültök, ezt a darabot így, ezzel a szöveggel, ebben a formában még sehol sem játszották. Összességében hogyan jellemeznéd az előadás hangulatát? 

– Szürreális, nosztalgikus, egzisztenciális utazás, tele nyelvi játékkal, humorral és nagy mélységekkel.