– Épp most ért véget az Önnek szentelt szerzői est, a Lux Aurumque Kamarakórus és a Madéfalvi Schola koncertje. Milyen élmény volt a saját szerzeményeit hallgatni a két kórustól, itt, a Szent Ágoston-templomban?

– Csodálatos élmény volt. Ritka alkalom, hogy szerzői estet kapjon egy zeneszerző, még akkor is, ha kisebb-nagyobb rendszerességgel is, de felcsendülnek a darabjai. Számomra ez a koncert nagy ajándék, főleg azért, mert nem én szerveztem, hanem Ványolós András, hiszen az ő kezdeményezésére jött létre. Andrásékat négy éve ismerem, tulajdonképpen nagyon hamar nagyon közel kerültünk egymáshoz, már az első telefonbeszélgetések alkalmával is, és most már mély barátságnak érzem ezt a kapcsolatot. Sok közös érdeklődési területünk van, sokszor példaként tekintek az életformájára, a gondolkodásmódjára, a munkájára. András lehetőséget teremt, hogy a legkisebbek belenőjenek ebbe a keresztény kulturális örökségbe, hogy a fiatalok megerősödjenek ebben, és a felnőttek magukénak érezzék. Nem is kell feltétlenül gyakorló kereszténynek lenni, hogy így érezzenek, és ezt a kettős missziót is értékelendőnek tartom.
Ő a darabjaimat kedveli, én meg azt csodálom, amit ő tesz a kórusaival és a természetközeli háztartásával. A jövőre gondolva a régiek nyomában él, és példaértékű a bátorsága, ahogyan elengedte azokat a komfortokat, amelyekről azt gondoljuk, hogy elengedhetetlenek. Úgy él paraszti létformában, hogy közben intenzíven foglalkozik művészettel, és ezt kevesen képesek megtenni. Tudatosság jellemzi a művészethez való viszonyát, mert a mai, kortárs zene és a legrégebbi gyökerek érdeklik. Ezen a koncerten két olyan kórus énekelt, amelyek épp ezt képviselik: a Madéfalvi Schola a legősibbnek ismert európai zenét, a gregoriánt, a Lux Aurumque Kamarakórus pedig azt a klasszikus zenét, amely mai.
– A kórusvezető egy korábbi interjúban azt is mondta, hogy régizenét is kell játszani, de a legfontosabb mégis a kortárs zene. 

– Ez szép gondolat, és nyilván hájjal kenegetik a zeneszerzőt, ha ilyet hall. Én is reménykedem, hogy ez valóban igaz, de látom azt a távolságot is, amely az elmúlt évtizedekben alakult ki, és amely elválasztja a kortárs klasszikus zenét még azoktól is, akik egyébként szeretik a komolyzenei kultúrát. A hatvanas-hetvenes években a zeneszerzők többsége elefántcsonttoronyban alkotott, és az újító szándékú kísérletezés oltárán sok mindent feláldoztak. Másodlagossá vált, hogy szeretné-e bárki meghallgatni azt a zenét, vagy tetszik-e bárkinek. Ez nyilván összetett téma, sokat lehetne beszélni róla, de látok jó irányú változást, és a mai nap is szép példa volt arra, hogy egy zeneszerző valóban közel tud kerülni a hallgatókhoz. Ez nagyon nagy kegyelem, amely nem magától értetődő.  

– Ön hogyan ítéli meg az újító szándékú kísérletezés korszakát és annak hatását? 

– A zenetörténeti változás lineárisan végigvezethető a gregorián dalok egyszólamúságától az összhangzattan kialakulásáig, és tovább az egyre izgalmasabb és aztán egyre disszonánsabb zenékig. A második világháború után a szerzők – a tragikus kataklizma biztosan fel is gyorsította ezt a folyamatot – eljutottak a disszonáns zenék végpontjához, a hetvenes években pedig bizonyos zeneszerzők különböző válaszokat próbáltak keresni az újrakezdésre. Azt gondolom, hogy nagy tisztelettel adózunk azoknak, akik újítani akartak, és minden tévedésük ellenére elismerés illeti őket. 
A nyolcvanas években viszont már voltak olyan példák, amelyek mutatták az utat, hogyan lehetne újszerűen, de a szépre törekedve komponálni. Nekem tehát megvan az a szerencsém, hogy voltak előttem minták, amelyeket követhettem.

– És a könnyűzenének van szerepe a klasszikus zene változásaiban?

– A könnyűzene egy teljesen párhuzamos valóságban helyezkedik el, de fontosnak tartom, hogy jól megszűrve inspirációforrásként tekintsünk rá. Lehet, hogy ez nem a mai koncerten derült ki a legjobban rólam, nyilván nem az egyházzenére tartogatom ezt a törekvést. Azt mondhatnám, hogy zeneszerzőként keresem mindazt, ami hat rám, hogy abból valami újat létrehozzak.

– Milyen hatása, szerepe van a gregoriánnak? És mi vonzotta Önt az egyházzene területére?

– A gregoriánnak eltéveszthetetlen tisztasága van, amely nem hagyja eltévelyedni a gondolatainkat, nem engedi, hogy másra fókuszáljunk, csak a transzcendensre. Valószínűleg ez a legfontosabb üzenete a mai emberek számára is. 
Én belenőttem az egyházzenébe. A szüleim adtak a kántorképzőbe, amikor tizenkét éves voltam, pedig én nem akartam menni, mert nem gondoltam, hogy ez engem érdekelni fog. Aztán az orgonaművészeti hivatásomat is ott találtam meg. Később, zeneszerzőként állandó kölcsönhatásba került az egyházzenei tevékenységem a zeneszerzői munkámmal.

– Meg kell újítani a liturgiát kísérő zenét?

– Valójában az éneklés a liturgiának annyira szerves része, hogy a kísérésnél sokkal több. Egy szépen celebrált misének éppúgy része az ének, mint az imádság. Viszont az, hogy mi, zeneszerzők ezt a zenét megkomponáljuk, az nem feltétlenül szükséges, hiszen a gregorián önmagában elegendő. Nyilván minden kor szeretné ezt a saját képére formálni és hozzátenni a maga zenéjét. Nekem az a személyes célkitűzésem, hogy a liturgia szentségét ne sértsem, és zenémmel folyamatos kölcsönhatásban maradjak a gregorián énekkel.

– Magyarországon hogyan működik a szerzői jogvédelem, és a templomi zene esetében hogyan valósul meg a szerzői jog oltalma?

– Van egy elég jól működő szerzői jogvédő hivatal, ahol levédik az új darabokat. Elvileg nemzetközi a rendszer, de gondolom, hogy országonként változik, hogy ezt mennyire veszik komolyan. Az adatbázisba bekerül, hogy kinek hányszor és hol játszották a darabjait, és ebből kapunk mi, zeneszerzők szerzői jogdíjat. Emellett van egy állami dotáció is – ebből próbálunk megélni. Nyilván mindig lehetne jobb a rendszer, de valamelyest jól működik.
Az egyházzene esetében ez már nem ilyen egyértelmű. Az Egyesült Államokban láttam olyan énekeskönyvet, amelyben minden egyes éneknél fel volt tüntetve a szerzői jog. Úgy tűnt, hogy ott ezt komolyan veszik, Magyarországon viszont istentiszteleti alkalmak után egyáltalán nem szednek jogdíjat. A templomi zene teljesen kivétel az alól, amit az előbb elmondtam, és ebben az esetben zeneszerzőként elfogadom, hogy tulajdonképpen ez az én felajánlásom. Ez egy olyan műfaj, amely nem arról szól, hogy az ember közben odatartja a tenyerét.