Munkámat befejeztem, a végelszámolásnál tartok. Számomra állandó visszatérő kérdés maradt: hol a helye napjainkban a műkedvelői kutatómunkának. Apám, Szőcs Vince negyven évvel ezelőtt Cibrében megtalálta azokat a csemperitkaságokat, amelyekhez foghatót még a későbbi régészeti ásatások során sem találtak. Ennek ellenére mégis kikezdte egy „tudós muzeológus” az „amatőr keresgélőt”. Negyven évvel később valami hasonló történt velem is, más formában a történet megismétlődött.
Évtizedekkel ezelőtt szinte mindenki amatőr volt, aki múltunk kutatásához szegődött. Napjainkra ez a munka leértékelődött, a viszony megromlott a hivatásosak és a műkedvelők között. Állíthatom, mindkét fél kárára. A Hargita Megyei Kulturális Központ 2003-ban javaslatot fogadott el, amely szerint a (műkedvelő) szerzők kérjék ki a szakemberek segítségét, hiszen aligha várható el bárkitől, hogy a régészetben, történelemben, néprajzban, nyelvészetben, statisztikában stb. egyaránt jártas legyen. A javaslat jogosságát nehéz vitatni, bár azt is jelzi, hogy a műkedvelőktől már nem várnak kreatív gondolkodást, elég az evidenciák pontos idézete. Ettől az elvárástól tértem el, mert úgy éreztem van valós mondanivalóm. Csak reménykedem, hogy erről sokakat sikerült is meggyőznöm.

A2010-es években megjelent két meghatározó munkát (Székelyföld története, 2016, Havasok keblében rejtőző szép Csík, 2019) átlapozva azt kellett tapasztalnom, hogy a szakma számára a székely múlt dokumentálható kutatása érdemben a fejedelemség korával kezdődik. Források hiányában az előző két évszázad változatlanul továbbra is néma maradt. Érdemi eredmények nélkül az állóvizet néha az amatőrök „okoskodása” zavarta meg.
Azzal kevesen számolnak, hogy ebben a dokumentumszegény világban a jó helyismerettel és észjárással megáldott műkedvelőnek, leegyszerűsítő, lényegre törő látásmódjával – ha úgy tetszik, szabadon engedett fantáziával – esélye nyílhat áttörni akár azokat a véleménybuborékokat is, amelyekben a hivatásos régészek évek óta vergődnek.
2004 körül, egy régi legendafoszlány alapján indultam el felkutatni azt a régi utat, amelyik valamikor Moldvából Szentmihályon keresztül Erdély belsejébe vezetett. Olyan utakat kerestem tehát, amelyek – kihasználva a domborzati viszonyok előnyeit – minimális költséggel éltető érhálózatként szőhették át Felcsík településeit, kötöttek össze tájegységeket.
Rájöttem ugyanis, hogy a legkorábbi keltezésű, 1700-as, 1800-as években készült térképek alapján lehetetlen leképezni, rekonstruálni a 200-300 évvel korábbi viszonyokat. Más idők, más gazdasági kihívások, más anyagi lehetőségek. Ezért az említett szempontok szerint készítettem el térképvázlatomat a felcsíki szekérúthálózatról, majd bejártam és dokumentáltam. Szerzett tapasztalataimat 2008-ban és 2010-ben megjelenő könyvünkben – Lármafák öröksége. Csíkszentmihály –, majd később két új kötetben, Mezítláb múltunk cserépdarabjain – Függelék (2018), és Képes útikalauz (2023) osztottam meg.
Természetesen engem is elkapott a műkedvelői hév, fantáziám szabadon szárnyalt, magas labdákat adva ezzel kritikusaimnak: az út mentén Rénél vámolóhelyet feltételeztem, Lóvésznél megtaláltam a ridegen tartott felcsíki hadimént, Kődön pedig a hadiképzésnek találtam ideális helyet. Ez lehet, így volt, lehet másként, gúnyolódás helyett azonban inkább elgondolkodni érdemes.

Következzen egy térkép két olvasatban. Hogy milyen volt a fogadtatás? Az egyik zsigerből elutasító, a másik empátiával támogató. Az egyik szekérútjaimat szóra sem méltatta, a másikat, mint a könyv legértékesebb részét, beemelte a Magyar Tudományos Akadémia kiadványába (Székelyföld története, 2016. I. kötet, 304–305. oldal).
Talán nem vádolnak szerénytelenséggel, ha azt állítom, hogy jó „ráérzéssel” rátaláltam egy olyan pontra/ útra, melyen tovább lehet haladni a rejtélyes székely múlt néma korszakának tisztázásában. Úgy érzem, maradandót alkottam. Térképünk alapján tisztázódni látszik a szentmihályi régi út elsődlegessége a szépvízi úttal szemben, egyúttal a tatár betörés lóvészi iránya is. Magyarázatot kapunk a Csíkszeredát és Oláhfalut körülvevő ingoványos területek kikerülési módjára, egyben megfejtődik Csicsóvár rejtélye is: nem mentsvár volt, hanem országutat felügyelő erődítés.
Alábbiakban következzék térképem utolsó olvasata két idézettel, amely adalékot nyújt a csíki hetivásár delnei korához, mielőtt 1558 körül a vásárjogot nyert Csíkszeredába költöztették volna:
„Ezt sejteti az is, hogy vélhetően a középkori eredetű, Moldvából érkező országút jórészt Delnét kikerülve, közvetlenül a ma magányosan álló Szent János-templom mellett haladt el, és nem is érinti Csíksomlyót.” (Csíkszereda, 460. Várostörténeti Konferencia, 2018)
„Ha elindulunk a Csíkszereda akkori központjának számító Csíksomlyóról (Várdotfalva) Pálfalván és Delnén keresztül, akkor Delne szélénél, a Szent János-templom szomszédságában érjük el a ma Szeredáról Gyimesbe vezető műutat. Tekintsük ezt a pontot az akkori idők egyik jelentős forgalmi csomópontjának. Képzeljük el, hogy innen indult észak felé Csíkszentmiklóson és Csíkszentmihályon át a Moldvába vezető szekérút. A másik út pedig nyugat felé, Hargita irányába folytatódik”. A harmadik út Csíkborzsovát érintve Nagymezőn és Vacsárcsin áthaladva kúszik fel Kőd vonulatának gerincére az Olt menti Felcsíki falvak irányába. (Lármafák öröksége. Csíkszentmihály. 2008, 2010). Lehetett ennél jobb vásároshely?
Az időpontokat érdemes figyelni. Íme egy lehangoló példa, amint a régész inkább nyújt félinformációt, mintsem egy műkedvelőre hivatkozna, bár így teljesebb lett volna a kép…
Természetesen, egy pillanatra se tévesszük össze a hivatásos és műkedvelői munkát. Nagy bajban lennénk például, ha az orvostudomány leragadt volna a népi gyógyászat szintjén, ezzel együtt néha a „füvesemberek” segítsége is jól jön, pláné, ha lelkiismeretesen válogatnak a gyógynövények széles tárházában. Érdemes lenne talán újragondolni a 2003-as határozat alkalmazási módját is: fűnyíróelv vagy gondos gyomlálás.
Kérem, tekintsék meg a csatolt térképet. Nem szakmunka, de iránymutató. Petőfi-idézettel élve: „de az idő igaz, s eldönti ami nem az.”
Ez nyújtja számomra is a reményt.

Vác, 2024. szeptember 4-én