Izsák Domokos Ódáját, Petőfi Sándor halálának 89. évfordulóján, Fehéregyházán, az emlékünnepélyen így kezdi: Leszakadt egy nagy csillag az érről… Csillaghullások, üstökösjárások tápot adnak a horoszkópnak és a népi hiedelemvilágnak, de egy ilyen nagy tragédia után nem nyugszik meg a nemzet, nem békül ki a képzelt és kitalált magyarázatokkal. A fehéregyházi vesztes csata után színes, váratlan és hihetetlen fordulatokat kínáló legendák járták be a széles magyar hont. Nemcsak a nagy özvegy, Szendrei Júlia, de a számtalan elesett vagy eltűnt honvéd özvegye is kereste a megnyugtató igazságot, a vigasztalást. A nemzet lelkiismeretét vallatják felelős férfiaink és a tudományos, oknyomozó kutatást hívják segítségül az évek, évtizedek, sőt az évszázad fordulóján is, hogy oszlassák a lelkeket bénító ködöt és ébren tartsák a nemzet lelkiismeretét.
Lapozzunk bele az írásokba! Szólaltassuk meg Illyés Gyulát, aki elindult a fehéregyházi síkon eltűnt eszményképének keresésére, hogy nemcsak oknyomozói, de ihletett szépirodalmi formába öntve mutassa meg Petőfi költői és emberi nagyságát nemcsak a magyar nép, de a minket szerető és csodáló szabadságszerető népek számára is.
„A bécsi császári titkos levéltárból előkerült egyetlen hiteles jelentése azonban pontos és világos. Magyar fordításban szó szerint így hangzik: Azonnal mihelyt a felkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküllőn is, ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját; ezeket mindjárt le is kaszabolták. Tehát pontosan úgy, ahogy Lengyel is mondta. …Én – folytatta az ezredes – az országúton lovagolva a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a forráskútnál Fejéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni: valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása közben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, meg kell néznem az iratokat… Később, közölve velük ezeket az adatokat, tudakozódtam több felkelő tisztnél ez után a személyiség után, és legtöbbjük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt… Bizonyosan Petőfi volt?” 
Az emlékhely mélypatrióta szelleme szólal meg Szabó József A fehéregyházi Petőfi-ünnepségek története című tanulmányában: „Fehéregyházáról érkezem, és alig kétszáz méternyire születtem attól a helyszíntől, ahol az ütközetben elesett honvédek legnagyobb része nyugszik, közel négyszázan egy hármas tömegsírban. Jelenleg is itt élek. Itt nevelkedtem és játszadoztam a pajtásokkal, az emlékhely közelében. A névtelen hősök és Petőfi emléke iránti tiszteletet nem csupán szüleimtől, tanítómtól örököltem, hanem az emlékhelyhez érkező több ezer látogatótól is.”
A 600 oldalas tanulmánynak a Művelődés folyóiratban közreadott szövegéből idézzük az első ünnepély és szoboravatás történetét: 
„Az emlékművet és a szobrot 1897. július 31-én avatták fel, egy ezreket megmozgató országos ünnepség keretében. Ez a nap indította el a megemlékezések, a Petőfi-ünnepélyek sorát. A nagy nap eseményeiről a korabeli lapok sem feledkeztek meg. A Vasárnapi Újság 1897. augusztusi számából idézek: „Július 31-én, a segesvári ütközet negyvennyolcadik évfordulóján ünnepi zajtól volt hangos a Nagy-Küküllő különben csendes, nyugalmas völgye Fehéregyháza és Segesvár között. Mint valami búcsújáróhelyre, zarándokolt oda az emlékezetes napon a nemzeti kegyelet. Fehéregyháza lankás mezején koszorú és virágdísz borította a »névtelen hősök«-nek immár méltó, díszes emlékkel megjelölt közös sírját, kik ott estek el a költővel együtt, s kiknek ifjú szívéből ott folyt ki a vér a harc mezején. Segesvár bástyájának festői magaslatán, magyar szívek dobogása, az édes magyar szó zengése s mozsarak durrogása közben hullott le a lepel Petőfi ércszobráról. A tüneményes pályafutású lánglelkű költő mitikus alakja büszke fenséggel jelent meg újra a részben idegen nyelvű nép között, hogy halhatatlan őrszemként most ott a bástya fokán őrködjék a magyar nép, a magyar haza szent ügye fölött, a miért negyvennyolc évvel ezelőtt odalenn, a völgyi síkon ifjú életét áldozta.” „Ez alkalomból Jókai Mór, a Petőfi Társaság elnöke írt köszönőlevelet Balás Imre lelkipásztornak. Mindkét helyszínen olyan személyiségek jelentek meg, mint: Sándor László, Nagy-Küküllő vármegye főispánja; Szász Gerő református esperes; Gyulai Pál történész, író és költő; Bartók Lajos költő, drámaíró és szerkesztő; Pósa Lajos költő, meseíró és dalszerző; Esterházy Kálmán politikus; Mikó Árpád, Udvarhely megye főispánja; valamint Ugron Gábor székely politikus, országgyűlési képviselő.”

„Petőfi sírjánál
Több ezer főre menő tömeg felvonulásával rótta le a magyarság az idén is Petőfi és a névtelen honvédek síremlékénél a hála és a kegyelet adóját. Az emlék-ünnepély a rendezőbizottság által kiadott programm szerint folyt le. Az Imnul Regal eléneklése után a bevezető imát ezúttal is Nagy Béla sighisoarai unitárius lelkész mondotta el. Ének számokkal szerepeltek a sighisoarai magyar kaszinó dalárdája, a teiusi rom. katolikus dalárda, a sighisoarai református vegyes és férfikar s a mi Székely Dalegyletünk. 
Az emlékbeszédet Lévai Lajos dr. ref. tanítóképző intézettanára mondotta. A mélyen szántó, megható beszéd találó módon utalt arra, hogy azon a helyen, ahol Petőfi sírja áll, három nemzet találkozik: románok, szászok és magyarok, s el kell jönnie az időnek, hogy egymás marcangolása helyett megértőleg nyujtson egymás felé baráti kezet ez az itt élő három nemzet.
Petőfi-verseket szavaltak: Imets Béla – Egy gondolat bánt engemet, Bartos Albert – Magyar ifjakhoz, Bokor Dénes – A rab c. verseket, mindeniket a közönség tapsa jutalmazta. Egyik leghatásosabb száma volt az ünnepségnek az odorheiui Ifjúsági Keresztény Egyesület szereplése, amelynek tagjai Petőfi Jövendőlés c. versét szavalókórusban adták elő.
Meglepően kedves és értelmes szavalókórusban szerepelt kilenc székely alkalmazott, ifjak és férfiak, akik Sighisoara-n szolgálnak. Megható volt a néphez intézett kiáltásuk:

Románnak, magyarnak, székelynek, szásznak
És ezernyi más küzdő embertársnak
Adott hazát e föld
S közös sorsunkká tette,
Hogy harcolva kenyérért, létéért, erdővel, földdel
Szebb jövőt építsen munkás két karunk.
Petőfi! Mi e népek közül a székelyek vagyunk,
Hisszük, hogy a népek között
Megértésre vágynak az élők.

Lapunk más helyén közöljük azt az Ódát, amelyet mint saját szerzeményét, a műsor egyik legnagyszerűbb számaképpen Izsák Domokos bentidi harisnyás székelykisgazda szavalt el, óriási lelkesedés és szűnni nem akaró tapsot keltve, teljesen elfogulatlan, öntudatos és művészies hanghordozású előadásával.
Az ünnepély befejező része az emlékmű megkoszorúzása volt. Az EMKE nevében Bartha Ignác cluji ügyvéd, a Magyar Dalszövetség nevében dr. Voszka István, a Székely Dalegylet nevében Kerestély Gyula, a brasovi magyar munkások és alkalmazottak nevében Kiss Gyula, a sighisoarai székely társaság nevében dr. György Zsigmond és az ottani Magyar Kaszinó nevében dr. Rózsa Sándor tettek le koszorút a síremlékre.”

Folytatjuk