Néptribuni és költői tudata összefonódása nem a Petőfi Sándor-i, titáni erejű, üstökösi rangjelzésű költői program, de itt Izsák Domokosnak egy szerény, őszinte és határozott hivatásvállalás megfogalmazását halljuk ki a Dal a porban komor dallamából.

Dal a porban

Itt születtem, Itt a porban,
Bölcsőm is itt ringatott.
De a dalra mégis anyám
Megtanított.

Nem művelt ki Pest vagy Páris,
Nem jártam én Milánóban,
Mégis a dal bennem lobog,
Állandóan…

Mert úgy volt, hogy édes anyám
Kisfiának fogta kezét:
Én meg loptam ajkáról a 
Sok szép mesét…

Évek hosszú sora múlt el,
Míg dal lett a lelkem álma:
Utoljára mégis kitört,
Égre szállva.

Nem jött hangos dörrenéssel,
Mégis tudom, kiviláglik,
Mert fajtámnak énekelek
Mindhalálig…

Bár egyszerű hangom, nyelvem;
Búsan élek, eltiportan,
Mégis-mégis dalolnom kell:
Itt a porban!…

(A Dalok erdőn, mezőn… című kötetből)

A Köszöntés című versben nem a néma megalkuvás, „az ősi rög” rabjának hangján szól Izsák Domokos, büszkén vallja, hogy unokája a „szántó-vető székely” népnek, bár nem tör falat a „bércfokán”, de lélekben a „bérci tetőn” küzdőkkel lélekben együtt harcol, amikor „minden erejét öszegyűjtve” köszönti azokat, „Kik dalolnak fönt a tetőn!”.

Köszöntés

Itt élek az ősi rögön,
Hol apáink éltek, haltak.
Unokája vagyok én a
Szántó-vető székely fajnak.
Bércfokára nem mehetek:
Hol a dicsők törnek falat,
Én csak szántok, magot hintek,
A sziklabérc szárnya alatt.
De mikor a bérci tetőn,
Harsányan zeng körül a dal,
Ha lezúg a völgybe hozzám,
Még érzem, hogy él a magyar.
És olyankor kedvem támad:
Összegyűjtöm minden erőm;
Köszöntelek szent ihlettel,
Kik daloltok fönt a tetőn!

(A Dalok erdőn, mezőn… című verskötetből)

Izsák Domokos benne él a hazai tájban. Létének, valójának része a gabonatermő föld, a tápláló anyaföld. Küzdelmének „harctere” a hegyi, havasi táj. Sorstársai a vak vihar és az emberi kíméletlenség áldozatai, a kidöntött fenyők. A virágos havasi rét és a daloló madársereg jelenléte verseiben a lelkét éltető ihletforrás, nem talmi karácsonyfadísz. A természet ölén pihen meg a sorsa miatt háborgó lelke és talál vigasztalást nyújtó remény-balzsamot. Ez nem Petőfi Tiszája, amelyben a szabadság költője a rabláncát letépő népet idézi, amint az hatalmas erejének tudatára ébred. A Nyikó mentén című versében a költő egy jól ismert pasztell-modell szerint jár el, szülőföldje kedves vidékének népét jeleníti meg. Egy munkás nyári napon a váratlanul kitörő vihar megzavarja az egyik legkedvesebb mezei munka, a szénaszárítás idilljét, de a harangszó jégkármentő erejében bízva a természet rendjének helyreállása után megnyugszik a nép, aki a verszáró szakaszában megtartó vallásos hitével összhangban megkapja a tovább éléshez szükséges keresztényi üzenetet, amely azonos az egyensúlyába helyreállt, az atyai természet biztató hangjával:

9. „Eső zudul, zápor szakad,
Zápor alatt porzik a rét,
Fűz, jegenye inog , hajol,
Menekülni készül a nép!”

10. Zúgásba full ima s jajszó,
Elsötétül völgy és orom,
Harangja esdő szavát
Küldi szét egy fehér torony.

11. Bomlik lassan már a felhő,
A zápor is szűnik végül.
Felhők közül kisüt a nap,
Mosolyog az Úr a kék égbül.

12. Mert tőle jő fény és ború,
És tőle jő, mind, ami jó.
A berekben örömtelve
Szólni kezd a sárgarigó!

(Unitárius Kalendárium, 1940)

Az életigenlés sugárzik a negyvenes évek elején született Izsák Domokos-dalokból. Az egyéni és közösségi létüket állandó félelemben tartó gondfellegek közül egy pillanatnyira rájuk tekintett a gondviselő fényes napja – Firtos felett az Üstökös fénycsóvája szórta tűzszikráit – úgy hívták ezt később: a rövid magyar idő – akkor, amikor a jövőre, az építésre is mertek gondolni, de akkor nem sejtették, hogy az a másik fénycsóvás hullócsillag veszedelmet, halált is jelezhet a számukra.

Az építők

Faluvégén épül egy ház.
Berekben egy madárfészek.
Itt is, ott is szorgoskodnak
A kétféle építészek.
Az emberek hordják a fát.
A nagy, nehéz gerendákat.
Csiripelő kis madarak
Ágbogat és szalmaszálat.

Kétféle nép. Két világ ez.
Egyik sem figyel a másra.
Önkedvükben szorgosodnak.
Híven, Isten igazába’?
Csak én, – egy harmadik, – a ki
Nézem és figyelem őket.
Két világból egy cél felé
Törekedő építőket.

S ez ünnepi tavaszfényben,
Ahogy ide, oda nézek
Építeni, építeni
Valami szent vágyat érzek
Gondolatom ég felé száll.
Ihlet tölti be lelkemet.
Vajon a jó Isten előtt
Melyik lehet most kedvesebb!

Emberház, – vagy madárfészek?…

Valami szent vágyat érzek:
Itt egy néhány gerendával
Ott ágboggal, szalmaszállal
Napról-napra nagyobbra nő
Emberház és madárfészek.

Hogy fejezzem magamat ki?
Azt a vágyat, amit érzek!
Össze-vissza gondolok most,
E világon minden szépet.
Kiáltani szeretnék, mert
Nincs már szavam: kiáltok hát
Hahó! – Élet, élet, élet!…

(Unitárius Naptár, 1942, 54. o.)

Folytatjuk