Először 2010 májusában, a csíkpálfalvi kultúrotthonban szervezett ünnepségen hallottam tőle a történetet: 1947-et írtak, Csíkpálfalván a háborút követő ínséges évek egyikében a villám belecsapott a falu kápolnájába. A közösség új templom építését határozta el, helyi pallért – a térség több jelentős középületének építőjét – bízva meg az istenháza emelésével. A falak már álltak, a tető készült, s a tetőre meg a toronyra való keresztekre is sikerült bádogkiutalást – s ami a legfontosabb, bádogot – szerezni, ugyanis az építőmester a falu fiataljaival együtt színdarabot tanult be, járták a környék falvait és az előadások bevételét a keresztállítás költségeire fordították. A keresztek elkészültek, hatalmasok voltak, a mennyezetig értek, s az iskola melletti színben várták, hogy a helyükre emeljék őket. Történetünk főhőse akkoriban negyedik évében járhatott, belemászott az egyik keresztbe, a kijönni már nem tudott. Az egyik mester szabadította ki, megjegyezve: „Ez a kölyök es jó korán magára vette a keresztet.” Később újra találkoztam a tanulságos történettel, ezúttal maga az elszenvedő így írta le az esetet vele fájdalmasan őszinte kötetében önéletrajzi kötetében: „Ott álltak a templom tövében lévő iskola raktárában. Három, mennyezetig érő bádogkereszt. A legnagyobbik, a kettős csak keresztbe döntve, átlósan fért el abban a helyiségben. A két kisebb, cinszürke szimplakereszt – az egyik a templom szentélye, a másik a hajó fölé – épp a szoba plafonjáig ért, lehettek olyan két és fél méternyi magasak. […] Hogy mi történt, nem tudom, de egy alkalommal bebújtam az egyik keresztbe… Nagyon furcsa volt az a félhomály, a csend, azt hiszem, nagyon jól éreztem magam a hideg bádog alatti hűvösben, a gömbben. A baj akkor történt, amikor nem tudtam kimászni. Bekapaszkodni egyszerű lehetett, de kifele a sötétből sehogyan sem ment. Először csönd, néma riadalom, aztán szepegés, végül bömbölés… Így találtak rám. Amit akkor mondott egy mesterlegény vagy kőművessegéd, napszámos, mit tudom én, ki – életembe az első mondat volt, amit szóról szóra megjegyeztem: »Ez a kölyök es jó korán magára vette a keresztet.«” 

Ferenczes István azóta is viseli a kisebbségi létbe szorult értelmiségi féléletének keresztjét. Csíkpálfalván született 1945. január 1-én, a középiskolát Lugoson, egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. Tanított a Gyimesekben és szülőfalujában, majd a megyésítés után a frissen alakult Hargita napilaphoz szegődött újságírónak, de öt év múlva eltanácsolták, az agronómusok házában dolgozott, később a Falvak Dolgozó Népe tudósítója volt. 1989. december 23-án az RMDSZ alapítói között volt, majd 1992-ig a megyei művelődési felügyelőséget vezette, nevéhez fűződik a kulturális intézményrendszer átszervezése, új intézmények alapítása. A közéletből kiábrándulva négy évig szabadúszóként élt, majd 1997-ben megalapította a Székelyföld kulturális folyóiratot, a magyar nyelvterület legnagyobb példányszámban megjelenő irodalmi periodikáját, az intézménnyé és alkotóműhellyé terebélyesedett műhelyt 2010-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig vezette. Az irodalomban 1972-ben debütált, a legendás Forrás sorozatban jelent meg Nyári vándorlások című kötete, amelyet aztán több más, az olvasók és a kritika elismerését kivívó – ugyanakkor a hatóságok éberségét és érdeklődését felkeltő – kötete jelent meg, lírája ugyanis – Bertha Zoltán megfogalmazásában – „a magyar nemzeti sorsköltészet ősiségben és modernségben egyaránt megszentelt hagyományához”, s bár tele van keserűséggel, mégis „a megmaradást, az erkölcsi emelkedést segítő reményt táplálja szóművészetének formai gazdagságával, stiláris szépségeivel – a hitet az emberi tisztaság, a műveltség, az artisztikum erejében: a lelki és szellemi magyarság kultúrateremtő örökérvényűségében”, ugyanakkor igazolja „a folklórműfajok ritmusára dallamosodó hangzásvilággal újólag is a bartóki lehetőséget mély- és magaskultúra szintézisére”. Pályatársa és sorstársa, a néhai Bogdán László szerint nagy poémáiban „nyelvi fricskáin, féktelen játékain túl épp a groteszk, keser-édes látomások tragikus felvezetése a megejtő – sőt megrendítő!” Másik kortársa, az örökkévalóságba távozott Farkas Árpád szerint Ferenczes lírája „megszenvedett, fehér izzásban leledző költészet”. Bertha szerint – Sütő András szóhasználatával élve – „szívszorító látomásokká” tágulnak „az erdélyi változatlanságok”, „amelyek szerint egyfelől »Európa kisemmizettjei vagyunk továbbra is«, másrészt viszont itt még mindig jobb a levegő, igazabb és jobb az élet, »jaj, nem a színvonala, hanem a metafizikai minősége miatt«”. A már idézett Veszedelmekről álmodom önéletrajzi fogantatású hömpölygően sodró prózafolyamában Ferenczes így vall: „Én sokat álmodom. Hosszú, visszatérő álmaim vannak, némelyik akár lázálomnak is nevezhető. És vannak, amelyeket nem feledek el. A mai fejemmel álomnaplót kellett volna vezessek, de már késő megörökíteni ezeket a színes, szürrealisztikus csodákat, mert azok voltak, és a maiak még inkább azok. Azonban, ahogy öregszem, hovatovább a gyermek- és a kamaszkoromba visznek vissza. Nemcsak az álmokban történik ez, hanem az emlékezésben is. A gyermek- és kamaszkori emlékek egyre élesebben, egyre tisztábban, igazabban tűnnek elő, miközben felnőttkori, fontos eseményekre egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom magyarázatát adni a jelenségnek, de valószínű, hogy az a félelem teljesedik be, hogy a megöregedő ember újra gyermekké válik. Álmaimban, emlékeimben az a csudálatos, hogy nem lineárisan, de még csak nem is körkörösen mutatják fel magukat, hanem olyannyira abszurd, groteszk módon, hogy elmesélni, leírni sem lehet, szinte megfogalmazhatatlanok. Ha mégis megpróbálja megtenni ezt az ember, abból szánalmas, unalmas valami kerekedik ki. Rájöttem, hogy a gondolkodásunk is ehhez hasonlatos, legközelebbi rokona a káosz, s talán csak képi, inkább valamiféle audiovizuális technikákkal lehetne értelmes valósággá szublimálni, az ösztönit valamiféle szellemi természetű csodára váltani.”
Ferenczes kölyökként, korán vette magára a keresztet, a külvilág káosza elől keresett benne csendes menedéket, onnan rángatták ki a valóságba. S bár nem látni rajta, vállát nyomja…
Erőt kívánok a 80 esztendős Ferenczes Istvánnak a magára vett kereszt viseléséhez!