Petre Roman – e név hallatán bárki felkaphatná fejét. Mit kereshet itt, miért említem? Már jó előre megnyugtatom az olvasót: nem a fondorlatos politikusról van szó, hanem a híres bukaresti dr. Petre Romanról, az európai régészberkekben ismert és elismert archeológusról. A sors áldásának köszönhetem, hogy a múzeum munkatársaként több éven át részt vehettem abban a csapatban, amely Csíkszereda környékén, a Sutában folytatott ásatásokat. Főleg a bronzkor, a kora vaskor állt kutatásainak fókuszában, az említett korokhoz kötődő civilizációk tanulmányozásának volt a szakavatott mestere. Ennek is köszönhette, hogy mint meghívott vendégrégész görögországi ásatásokon is jelen lehetett. Csendes beszélgető estéken e sorok írójának többször mesélt az ott folyó, talán soha véget nem érő ásatások nyomán előkerült csodás relikviákról, civilizációkról. Felemlegette azokat a már újszerűbb ásatási eljárásokat, tudományos módszereket, amelyek a szakemberek rendelkezésére álltak, például a leletek kormeghatározásában. 
A híres régészprofesszor 1972 óta több éven át, hetekig tartózkodott a városban, a közismert vendéglő egyik szállodai szobáját bérelte számára az intézmény. Neki tulajdonítható, hogy Zsögöd egy bronzkori kultúrának adva nevét került be a szakirodalomba. Délkelet-Erdély neolitikus emlékei című nagy művét megjelenése után több európai nyelvre is lefordították.

Emlékezetem szerint a hetvenes évek végén (1977, 1978, 1979-ben) vettem részt a sutai ásatásokon. Nyaranta kellemes időben, reggeltől napestig folyt a feltáró munka. Akkor a történelem iránt érdeklődő középiskolások, mintegy 10-12 diák képezte a „munkásosztagot”. Én a felszínre került darabokat tisztogattam, próbáltam már melegében összetaláltatni a kerámiadarabokat, tasakolni, rendszerezni a szelvényekből előkerült relikviákat. A diákok kevés „zsebpénzt” is kaptak az intézménytől, de mindezt bőven kárpótolta a professzor lenyűgöző magyarázata. Megnyerő egyéniség volt, a bukaresti régészeti tanszék előadójaként a diákok szintjén is tudott magyarázni. „Ízlelgette” nyelvünket, némelykor, bár hibás ejtéssel, de próbálta formálni a szavakat, a diákok tréfálkozása közepette is. Kíváncsi lennék, hogy közülük lett-e valaki történész, választott-e, netán e tudománnyal rokon szakmát…?
Munka végeztével néhányszor meghívtam hozzánk vacsorára. Szívesen látott vendég volt. Borozgatás közben is régészetről esett szó. Emlékszem arra, hogy milyen színesen beszélt magyarországi régészkollégáiról, barátairól, akikkel közös feltáró tevékenységet folytatott. Ismerte László Gyula tudós-régészt, akinek kettős honfoglalás-elméletét nagyra tartotta.
A sutai ásatások egyik gyönyörű, helyreállított példánya az a bronzkori kancsó, mely nem csupán a múzeum tárlóiban mutatkozott be, hanem a professzor – a restaurálás módszerével egybekötött kis tanulmányban – közölte a bukaresti régészeti szakfolyóiratban.
Több napig dolgoztam a kartonpapír vastagságú töredékek összeillesztésén, pótlásán. Megelégedéssel töltött el, amikor a híres szakember remeknek találta a munkát. Ekkor közölte velem, hogy a kancsó nem a megkopott, föld sava marta cserépszínű volt, hanem fekete színű, nyakán apró fehér kavicsberakásokkal. Gyönyörű példány, a talpán, a kiegészített részen névjegyem lenyomatával „hitelesítettem”.

Nagy becsben tartom azt a nekem írt levelét, amelyet a bukaresti archeológiai intézettől címzett, keltezése 1978. július 20. Ebben próbálja magyarázatát adni a Csíkszentsimonban végzett mentőásatás során előkerült edénytöredékek – amelyek fényképét megküldtük véleményezésre – korára vonatkozóan. Hogy mennyire aprólékosan foglalkozott a kérdéssel, példa rá, hogy a levélben számos kollégájának nevét említi, s véleményüket is közli a leletekkel kapcsolatosan. Semmi „dákoskodás”. Javasolta azt is, hogy a régészeti raktár anyagát sem ártana átvizsgálni. Csodálatra méltó az az alázat, a szakma iránti elhivatottság, ami erre az européer tudós-régészre volt jellemző. Hála istennek a Csíki Székely Múzeum ilyenszerű, felkészült fiatal régészekkel büszkélkedhetik, akik már letették a garast az asztalra, stílusosan szólva „kormeghatározó” leletként. (Utóbb e levél másolatát átadtam Botár István neves régésznek, tanulmányozás céljából.)
S ami szerfelett még most is elérzékenyít, az az, hogy a levél borítékján pontosan tünteti fel a nevem, úgy, ahogy az adatott, ékezettel, nem kifacsarintva, nem románosítva. Nem felejtette el megköszönni azokat a baráti beszélgetéseket, melyek kedvesek maradtak számára is. Szerette a várost, valahányszor örömmel jött ide. Két évvel ezelőtt tért meg atyái, a régészistenek hajlékába. Ég vele…