– 1975–80 között zenetanárként dolgozott, Udvarhelyen is, majd 1986-ig a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatója, illetve 1988-ig zenei szakirányító volt a csíki Alkotások Házában, tehát élt Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában is. Hogy emlékszik vissza az itt eltöltött éveire?

– Nosztalgiával. Nagyon szerettem itt. Marosludas mellé kaptam kinevezést, de rövid idő után feladtam a címzetes tanári állásomat, és ’77-ben eljöttem Székelyudvarhelyre. A zeneiskolában és a szomszédos Máréfalván tanítottam. Termékeny időszak volt, sok sorsszerűség és véletlen tarkította igazán széppé. Udvarhelyre azért jöttem, mert Katona Ádám közíró felkért, hogy vezessem a Gábor Áron Gyár férfikórusát. Nem sokkal ezután, ’77-ben elkezdődött a táncházmozgalom Csíkszeredában, majd rövidesen Székelyudvarhelyen is, és nem volt kérdés, hogy én is társulok. Az akkori Venyige népzenekar brácsása lemondott, így megtanultam brácsázni, és intenzíven elkezdtem folklórral foglalkozni, ami nem volt idegen, hiszen falusi vagyok, Kalotaszegről származom, Kallós Zoltán osztálytársa volt édesanyámnak, és gyermekkorom óta csodáltam őt. Észrevettük, hogy a táncházakban játszott anyagokból hiányzik a székelyföldi, főleg az udvarhelyszéki. Nem gyűjtött itt hangszeres zenét szinte senki – kivéve Pávai Istvánt –, így elindultunk faluról falura, megkeresni minden zenekart, majd elkezdtünk székelyföldi táncokat oktatni a táncházban. Az általunk gyűjtött népdalokat is tanítottam a gyermekeknek, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs semmi közük a hagyományos értelemben vett székely népdalokhoz, majd elkezdtem a Kodály–Bartók gyűjtéseket is visszaépíteni, dramatizálva. Színpadra vittük Kodály Zoltán Székely fonóját, ami lényegében egy népdalfüzér modern, XX. századi zenekari világba helyezve, aminek nagy híre lett, meghívott a Kolozsvári Magyar Opera, bekerült a Román Televízió Magyaradásába is. Valószínű, hogy akkor figyeltek fel rám, mert amikor megürült Székelyudvarhelyen a Művelődési Ház igazgatói állása, mindenki nagy meglepetésére egy szakállas, hosszú hajú fiatalembert – engem – tettek oda. Még harminc éves sem voltam.

– Milyen célokkal vágott neki a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatói tisztségének?

– Szerettem volna Székelyudvarhelyt jobban bevinni az ország művelődési életébe. A műsorok nagy többségükben magyar nyelvűek voltak, viszont egyre nehezedett a politikai helyzet, és kényszergettek, hogy legyen több román műsor, amivel nekem nem volt bajom, csak nem volt, aki fogyassza Udvarhelyen. Évente egyszer meghívtam a Bukaresti Nemzeti Színházat, a Madrigal – Marin Constantin Nemzeti Kamarakórust, magyarokat nem kellett hívni, mert abban az időben mindenki Udvarhelyre akart jönni, mert egy olyan kis sziget volt, ahol még színmagyar világ volt. A színházak meg akarták mutatni minden premierjüket, a képzőművészek itt akartak kiállítani, a klasszikus zenészek itt akartak fellépni, a város több színházat látott vendégül, mint Kolozsvár. Amikor ’82-ben a Székelyudvarhelyi Népszínházzal bemutattuk Kodály Zoltán Czinka Panna balladáját a zeneszerző százéves születésnapja tiszteletére rendezett Kodály Zoltán Napok keretében, azért kaptam egy magyarországi kitüntetést, amit a román hatóságok is engedélyeztek, de ez később sok kárt okozott nekem, kiütötte a biztosítékot, és addig fúrtak, amíg felmentettek és köteleztek áttelepedni Csíkszeredába. 

– 1988-ig zenei szakirányítóként tevékenykedett a csíkszeredai Alkotások Házában. Hogyan sodorta az élet tovább, Kolozsvárra?

– A kitüntetést a bukaresti magyar nagykövetségen vettem át, ezután is megmaradt a kapcsolatom velük. Hívtak rendezvényekre, mentem is, de egyértelmű volt, hogy mindig követve voltam. Egy alkalommal, amikor mentem egy rendezvényre, krumplit vittem az ottani barátaimnak Csíkból, visszafelé pedig folyóiratokat és könyveket szállítottam. Lefüleltek, letartóztattak és kirúgtak innen is. Egy napot ültem az udvarhelyi rendőrségen, egyet Csíkban, házkutatást tartottak, elvitték a könyveim jelentős részét, amiket később, a 90-es évek után sem kaptam vissza. Ezek után egy napra kihelyeztek egy gyimesi iskolába, majd onnan Lövétére, de akkor már eldöntöttem, hogy valószínűleg elhagyom az országot. 

Közben megüresedett a Kolozsvári Magyar Opera művészeti titkári állása, ők pedig rám gondoltak. Ezzel újabb hercehurca kezdődött, mert nem volt személyim, és Kolozsvár zárt város volt – a magyarok előtt legalábbis. Négyszer versenyvizsgáztam, valaki mindig megóvta azzal, hogy nincs kolozsvári személyim, holott én is onnan jöttem annak idején, de mindig cserélnem kellett, amikor Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában laktam. Az Opera viszont kitartott mellettem, így 1988 óta dolgozom ott.

– Milyen tapasztalatai voltak a 90-es évek változásai után?

– A 90-es változások megint más lehetőségeket nyitottak, egy baráti társasággal létrehoztuk az első nagy tábort, a Kalotaszegi Népzene és Néptánctábort, majd a Kallós Zoltán Alapítványt, mert szervezett formában egyszerűbb volt támogatásokat lehívni ahhoz, hogy fejlesszük a válaszúti központot. A zenélést is újrakezdtem, külföldre is jártunk, majd amikor Kostyák Alpár is visszakerült Kolozsvárra, Bardocz Sándorral hárman létrehoztuk a Tarisznyás zenekart. A barátaim – Bardocz Sándor, a Kolozsvári Televízió Magyaradásának főszerkesztője és Kostyák Alpár, szintén tévés szerkesztő –, bár fiatalabbak voltak nálam, már mindketten elmentek, így nekem is elmaradt a zenélés. Kezdetben zongoráztam és orgonáltam rockzenét, ezt a világot a kisebbik fiam vette át, aki zongorista és zeneszerző, a népi vonalat pedig a nagyobbik fiam, aki a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában hegedül és brácsás a Tokos zenekarban. Valamennyire nyugodt lehetek, mert a zenét, amit én űztem fiatalkoromban, mindketten csinálják, sőt, azt mondhatom, hogy még jobban is, mint én. 2000 és 2010 között az RMDSZ művelődés- és egyházügyi kérdésekkel megbízott alelnöke voltam, így lehetőségem nyílt arra, hogy rálássak az erdélyi magyar művelődési életre. Legfontosabb sikereim itt a moldovai csángómagyarok magyar nyelvű oktatása lehetőségének megvalósítása, közelről segítettem az aradi Szabadság-szobor visszaállításának ügyét, de az én irodámban született meg az a később elfogadott törvénytervezet, amely az elkobzott egyházi javak teljes visszaszolgáltatását tartalmazta.

– Milyen változásokat hoztak a Kolozsvári Magyar Opera életébe a 90-es évek?
– Elterveztük, hogy a Gyulai Várszínházzal közösen bemutatjuk Erkel Ferenc mind a nyolc operáját, a másik kultúrstratégiai fontosságú tervünk pedig az volt, hogy kortárs magyar operaszerzők munkáját is bemutassuk, hangsúlyt fektetve az Erdélyből származó zeneszerzőkre is, ezek mentén kezdtünk nyitni a musical-rock-világ felé. Az első ilyen operamusicalt 2011-ben vittük színpadra, ez a Báthory Erzsébet volt. Most, 15 év felkészülés után értünk meg arra, hogy a világ legismertebb és talán legszebb rockoperáját, a Jézus Krisztus Szupersztárt be merjük mutatni. De az opera alapja ma is a hagyományos opera- és operettjátszás, mindig repertoáron vannak Verdi, Puccini, Mozart művei, emellett Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Ábrahám Pál, Huszka Jenő operettjeit is játsszuk. Minden évadban nagyjából 25-30 címet, 80 előadást játszunk, de van még legalább 50 olyan, amit elő tudunk venni.

– Hol helyezkedik el a Kolozsvári Opera a magyar zenés színházak síkján?

– Mivel két magyar opera létezik, a kolozsvári és a budapesti, egyszerű a válasz. Nyilván a budapesti egy nagy, fővárosi operaház, mi kisebbek, de „kerekebbek” vagyunk olyan szempontból, hogy nálunk ma is vannak szólista, karmester, művészeti vezető alkalmazottak. Budapesthez képest létszámban kevesebbek vagyunk, és nem hasonlíthatjuk magunkat a többi magyar városhoz, mert operajátszás szempontjából ők alig léteznek.

– Mini-operaévad keretében időben idén negyedszer örvendeztette meg világszerte ismert alkotásokkal a csíkszeredai közönséget a Kolozsvári Magyar Opera. Mekkora kihívás ilyen produkciókat idehozni, ekkora stábot, színművészeket, ének-, zene- és balettkart mozgatni?

– Mivel a repertoárunk nagyon széles, igyekszünk Csíkszeredába olyan előadásokat hozni, ami minden műfajt érint, ami a mi sajátosságunk. Idén klasszikus opera A trubadúr, musical a My Fair Lady, rockopera a Jézus Krisztus Szupersztár, és operett műfajban az Operettgála szerepelt a műsorkínálatban. A város részéről komoly meghívásunk van, ami még Ráduly Róbert Kálmán volt polgármester idejében kezdődött el, de Korodi Attila polgármester is mellénk állt. A bevételek – úgy, hogy majdnem minden előadás telt házzal zajlott – a miniévad egyharmadát sem fedezik, ezért nagy szükségünk van a helyi önkormányzat támogatására. Az előadásokat elhozhatnánk fele ének-, zene- és balettkarral, de ragaszkodunk ahhoz, hogy minden ugyanolyan legyen, mint otthon, úgy játszunk, ahogy a partitúrában van, ahogy a zeneszerzők megírták és a rendezők megálmodták. Közel 180-an voltunk idén is itt, három teherautóval hoztuk a díszletelemeket, jelmezeket, műszaki berendezéseket, és közel egy hétig maradtunk.

– Van még más olyan helyszín az országban – magyarok által is lakott település – amely alkalmas arra, hogy ekkora művészcsapat elférjen, ahol a színpadtechnika felszerelhető?

– Székelyföldön csak Csíkszeredában van ilyen. A Magyar Állami Operaház és a Margitszigeti Szabadtéri Színház időnként meghív egy-egy előadással, de többnapos eseményt csak itt szervezünk. Szívesen mennénk más erdélyi helyszínekre is, de például Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön nincs olyan színpad, ahol elférnénk, és ha nem tudunk a teljes karral menni, inkább nem megyünk. Sepsiszentgyörgyön javasolták a sportcsarnokot, de azt nem pártolom, nem találom megfelelőnek a feltételeket. Jó nekünk a színház. Néha elmegyünk Marosvásárhelyre és Nagyváradra.

– Székelyföldi művészek is vannak a Kolozsvári Magyar Opera tagjai között.

– Többen is. De egész Erdélyből sokan vannak, mivel egyedüli hivatásos magyar zenés színház csak mi vagyunk Romániában, akit ez érdekel, oda kell jönnie.

– Kolozsvári előadásaikra a város több tíz kilométeres körzetéből érkeznek buszokkal is. Milyen arányban vannak magyar és román nézőik?

– Sok román ajkú jár az előadásainkra. Kicsit mások vagyunk, mint a román opera, nyilván vannak közös művek a repertoárban, de ők operettet keveset játszanak, rock-musicalt egyáltalán nem. Minden eredeti nyelven játszott előadásunkat feliratozzuk magyarul és románul, a magyarul játszottakat pedig csak románul. A Jézus Krisztus Szupersztárt azért is játsszuk eredeti, angol nyelven, hogy a román közönség érdeklődését is felkeltsük.

– Mindig szívügye volt, hogy Kolozsvárnak, az Operának legyen gyermekkara, ami 2016-ban meg is valósult. Miért tartotta fontosnak a meglétét? 

– Elég sok olyan mű van – Carmen, Bohémélet, Otello, Háry János, Valahol Európában –, amiben eleve gyermekkórus van megírva, és ez mindig probléma volt. Volt, hogy az énekkar fiatal, vékony lányai énekelték a gyermekszólamot, volt, hogy a kollegák gyermekeiből verbuváltunk csapatot, de ez mindig esetlenre sikerült. Hosszú ideig kísérleteztem, próbálkoztam, mire sikerült összehozni a gyermekkórust. Azért nevezzük Kolozsvár Magyar Gyermekkórusának, nem pedig a Magyar Opera Énekkarának, mert kiszolgálja az operát, mi fizetjük a karmesetereket, biztosítjuk a próbalehetőségeket, de önálló életet is él, kórustalálkozókra is járnak. Jelenleg nagyjából 70, maximum 13–14 éves tagja van.

– Szervezeti szinten milyen előrelépéseket sikerült tenni az elmúlt időszakban?

– Az elmúlt években – a magyar állam támogatásával – sikerült megvásárolnunk egy műemlék épületet Kolozsvár központjában, ami próbáknak, kisebb koncerteknek biztosít helyszínt, illetve egy korszerű raktárhelyiséget a külvárosban. Emellett létrehoztuk az Operabarátok Köre Egyesület, mely által meg tudunk valósítani olyan dolgokat is, amelyekre az operának nincs módja, például könnyebben tudunk pályázni, könyveket kiadni, rendezvényeket szervezni, művész- és vendéglakásokat működtetni.