Minthogy a Képző­mű­vészeti Szövetség csík­szeredai fiók­já­nak, az UAP-nak, ahogyan mon­dani szoktuk, hosszú idő után ez az első közös kiállítása, érdemes egy picit visszatekintenünk a múltba.
A város képzőművészeti éle­­tének fellendülése már a megyésítés előtt, úgy a múlt század hatvanas éveinek az elején megkezdődött, a korabeli rajoni múzeum akkorra ala­kított ki egy tisztességes ki­állítótermet a régi Kossuth, a mai Gál Sándor utcában. Já­nos Pál múzeumigazgató na­gyon lelkesen szervezte a ki­állításokat. Elsők között Szer­vátiusz Jenő állított ki, nagy sikert arattak a festett szobrok. Szervátiusz nevét már jól ismerték a városban, mert a 40-es évek elején tehetséges fiatal népi fafaragókat oktatott a csíksomlyói Kalotban. 1964-ben Gaál Andrásnak itt volt az első önálló kiállítása, Hunyadi László marosvásárhelyi szob­rásszal. Gaál András még a Maros-Magyar Autonóm Tartomány idején, 1966-ban lett a Képző­művészeti Szövetség tagja, Szé­kelyudvarhelyen viszont az idősebbek közül Maszelka János, Sepsi Lajos, Kraft László és Orbán Áron már régebb szövetségi tagok voltak.
A megyésítés után a kolozs­vári Kovács Zoltán festőművész kereste fel Gaál Andrást, és biztatta, hogy alakítsanak egy megyei fiókszövetséget. 1968-tól Márton Árpád is szövetségi tag lett, így a megyében már hatan voltak tagok. Gaál András lett a megyei fiók el­nöke, ezt Bukarest jóvá is hagyta, így országos vezetőségi taggá is vált. Az 1970-es évek végére már több mint negyven kiállító művész élt a megyében, közülük tizenkettő a szövetség tagja.
A Képzőművészeti Szö­vet­ség helyi fiókjának a be­számoló ülésein néha részt vett egy-egy pártaktivista, de nem lehetett kifogásuk, mert ott csak szakmai dol­gok kerültek felszínre. Az igaz­ság­hoz tartozik az is, hogy akkor a megyei művelődési bizottság jelentős vásárlási pénzalappal rendelkezett, így szinte minden megyei tár­lat után javasolta, hogy kitől vásároljanak, majd ezek a munkák a megye kul­túr­házaiba kerültek. Hogy most hol vannak, talán egyszer ki­nyomozza majd valaki.
Az 1989-es rendszerváltás után Gaál András és Márton Árpád egyenlő számú sza­vazatot kaptak az elnöki tisztségre, Gaál András azonban úgy gondolta, hogy méltányosabb, ha más, nála fiatalabb, új ember lesz az elnök. Márton Árpád azután tíz évig töltötte be ezt a tisztséget. A fiók 1990 után hullámvölgybe került, majd 2006 nyarán Szabó Árpádot bízta meg a központi vezetőség, hogy tisztázzon sok-sok bonyolult ügyintézéssel járó dolgot. Az időközben Brassóhoz csatolt fióknak sikerült önállóvá vál­nia, a tagok száma ekkor tizenöt volt, a szigorú országos kritériumokhoz kötött új tag­felvételek eredményeként je­lenleg harminckettő, és a fiók Szabó Ár­pád vezetésével közhasznú szakmai szerveződésként, ér­dekképviseletként most is gya­rapszik, ezzel a közös őszi tárlattal pedig alighanem te­vé­kenységének új szakaszába lép.
Minthogy felújítás miatt a Megyeháza Galéria egy időre beszüntette tevékenységét, és ezzel együtt bezárult a Hargita Szalonok sorozata is, a fiók idei őszi kiállítása, amelyen csak a tagok vesznek részt, mégiscsak valamiféle folytonosságot jelent a megye képzőművészeti életében, an­nál is inkább, mert a Hargita Megyei Kulturális Központ felpártolta ezt a rendezvényt is. A képzőművészeket a szer­vezők arra kérték, hogy bármiféle idő- vagy tematikai korlát nélkül küldjenek egy vagy két olyan munkát, ame­lyről úgy érzik, hogy jellemző munkásságukra, így állt össze ez a tárlat, amely nemzedé­ket, műfajokat, techni­kákat, stílusokat és sajátos képző­művészeti gondolkodás­mó­dokat ölel fel.
Így, ezen a tárlaton, a megtett életpálya és kiállító tevékenység függvényében minden bizonnyal több alko­tás is visszaköszön. Ami azt is jelenti, hogy most volta­képpen a Hargita két oldala képzőművészetének egyfajta keresztmetszetét is látjuk. Mon­dom ezt annál is inkább, mert itt vannak az udvarhelyiek, akik a csíkszeredai fiók régebbi tagjai vagy friss jelöltjei, itt van Török Erzsébet a rá jellemző oly míves textíliával, Biró Gábor két elvonatkoztató alko­tásával, a szürrealizmus mellett következetesen kitartó Molnos Zoltán, a tűzzománcaival egyé­ni kiállításain egyre nagyobb sikereket avató Elekes Gyula és kisebb méretű szobrával Zavaczki Walter is, akinek a Gordon hegyen levő Jézus Szí­ve kilátója, mint mondani szokás, elvitte a show-t, noha munkássága ennél sokrétűbb.
És persze itt vannak a csí­kiak, a rangidő úgy kívánja, hogy Márton Árpád, majd Zsigmond Márton klasszikus munkáit vegyük szemügyre, de hát az őket követő nem­zedékekből itt van velünk Bakó Klára a textíli­át megújító látásmódjával, a Ma­gyarországon élő, de a csíkszeredai fiókhoz tartozó Kántor József a hozzá tarto­zó, nyílmotívumos kompo­zí­ciójával, Botár László az absztrakt festészetével, Koszti István Miklós nagy méretű, mint mindig, most is igen el­gondolkodtató és a kortárs vizuális nyelven alapuló mun­kájával, majd az immár kö­zépkorú nemzedékből Vorzsák Gyula a realista szemléletével, a Csillag házaspár a rájuk oly jellemző egyéni törekvésekkel, Keresztes Gyöngyi figuratív, expresszionista vonásokat felölelő és eredeti színvilágban megkomponált munkájával, Szabó Árpád a gomolygó szí­neivel és jelképszerűen behelyezett tárgyával, Sólyom Zsuzsa hiperrealizmusra hajló festményével, Fülöp József immár olajban készült színes, a rá jellemző miniatűr elemeket felhasználó munkájával, Lés­tyán Csaba, Ferencz S. Apor a maguk megújító szemléletű és racionális alapú grafikáikkal, akárcsak Siklódy Ferenc és Ferencz Zoltán, akiknek nagy szerepük van a mifelénk új grafikai szemléletváltásban, és újdonságot jelent a szobrász Sárpátki Zoltán térgrafikája is. És itt láthatjuk Bara Barnabás agyagból, Székely Ágnes fából készült szobrait.
Elnézést, ha valakiről nem szóltam, eszem ágában sem volt névsorolvasást tartani, inkább azt a műfaji és látás­módbeli változatosságot akar­tam kiemelni, amely a csíki fiók tagjainak képzőművé­­szeti munkásságát oly erő­teljessé teszi, és amelyhez ha hozzá­gondoljuk azt is, hogy mű­vé­szetpedagógus­ként, ipar­mű­vészként, művelődé­si in­­­­téz­ményeket támogató, kor­­szerű szemléletű kiadvány­grafikusként, nagy hírű ki­­­állí­tás- és művésztábor-szer­­­ve­ző­ként milyen sokan részt vállalnak a vidék szellemi éle­tének alakításában, akkor tiszta szívvel elmondhatjuk, hogy a képzőművészet meg­ha­tározó részévé vált ennek a pezsgésnek.
Úgy gondolom, hogy a fióknak az elkövetkezőkben minden adottsága meg van rá, hogy jóval szélesebb körben is megismerjék, és nem csu­pán tagjainak különböző kiállításokon részt vevő egyéni alkotásaival, amelyekre Szabó András elnök mindig felhívja a figyelmet, hanem csoporto­san is tágítsa a köröket, erő­teljesebben jelentkezzen mind­azokon a világhálós felületeken, amelyekre a Képző­művé­szeti Szövetség megadja a lehetőséget, és szoros kap­csolatokat építsen ki az ország más fiókjaival, illetve az európai uniós művelődési pályázatokat figyelembe véve, partnerként más országokban is jelentkezzen. A mai kiállítás jó lehetőséget teremt az újra­kezdésre, a képzőművészet mindig önmagában hordozza a kitörés, a megújulás vágyát. Ehhez kívánok sok sikert, soha nem feledve, hogy az Idő mindig azt mutatta és mutatja: történjen is bármi, változzon bárhogyan is a társadalom, a művészet és az alkotás mindig az anyagi és anyagias világ fölött állt és ott is marad!