Dimén Áron munkáit lehet megtekinteni a Megyeháza Galériában. A tárlat április 23-ig látogatható. A csíki alkotó Bukarestben végezte művészeti tanulmányait, jelenleg Budapesten él, tetoválással is foglalkozik. A tárlat anyagát Túros Eszter művészettörténész méltatja. Fehér és fekete, kint és bent, alfa és ómega, az én és a mindenség, anatómiai pontosság és elengedett formák, vonalak útvesztőiben történő felismerések, folytonos metamorfózis – Dimén Áron művészetének koordinátái ezek. Kiállított képei pedig egy intenzív alkotással töltött időszak lenyomatai. Szabadjára engedett belső feszültségek, a testek bizonyossága, a porhüvely kényelmetlen otthonossága – időnként a felismerhetetlenségig torzuló határvonalak tartják fogva mutánsait. Dimén Áron sorozatokban gondolkodik, pontosabban alkotói lendülete egész sorozatokat eredményez. Ösztönösen halad történeteiben. Egyfajta méregtelenítést végez a rendelkezésére álló eszközökkel. Festményei a magány, a bezárkózás, az elidegenedés tereit hozzák létre, ahol az egyetlen kézzel foghatót, az egyetlen biztonságot a testek barázdái jelentik. Légüres, fekete térben tapogatózik, ahová a nem ér el a külvilág neonfénye, legbelsőbb magányának bugyraiban mutánsként van jelen. Kilépés nincs. Befelé viszont archaikus mélységek, mitikus dimenziók válnak megközelíthetővé, amelyek újradimenzionálhatják jelenvalóságunkat, s talán elviselhetőbbé is teszik azt. Zuhanása túlmutat a képek belső terén, de mégiscsak a művészet szab neki határokat, nemcsak az időnkénti keretezés, hanem a festmények méretei révén is, melyek megfelelően nagyok ahhoz, hogy ennek a feszültségekkel, küzdelmekkel teli feltartóztathatatlan folyamatnak a végére járjon. Grafikái ugyanennek az ösztönös lendületnek, gondolatmenetnek a tartozékai. Tartozékai, mert nemcsak tükrözik, leképezik, hanem át is alakítják, át- meg átírják és továbblendítik a rajzoló elképzeléseit. Áron nem szeret sokat beszélni munkáiról, nem ad címeket, ily módon nem segíti a nézőit. Saját eszközeivel nyit utakat, vonalainak bolyongásával, időnkénti tétovaságával, bonyolultságával, bravúros megoldásaival. Oldásaival és kötéseivel, láthatóvá tett erőfeszítéseivel a keresés útvonalait teszi elérhetővé, bejárhatóvá számunkra is. Ebben a folyamatban, bár vannak felismerések, mégis kevés a bizonyosság. Inkább sejtések vannak, beszédes gesztusok, a kötött formáktól elrugaszkodó alakváltozások. Alapvetően antropomorf világát időnként bizarr mutánsok népesítik be. A felismerhetetlenségig torzult emberi arcok, figurák. A járványügyi intézkedések eredményezte szociális távolságok megnövekedésének, az arctalanná válásból adódó elidegenedésnek a képei is ezek. Az arcok, testek fájdalmas gyűrődései, gesztusai szorongató torzulások, ahol már-már a feloldozás erejével hat a zoomorf részletek megjelenése, ezek az abszurd, időnként kafkai metamorfózisok. Sokféle, ám szinte kivétel nélkül magányos megtestesüléseket látunk egy privát küzdőtéren. Az ún. méregtelenítés erős, az alkotó karakterét meghazudtolóan komor, fájdalmasan groteszk formákban jut kifejezésre. És ahogy az alkotó halad egyre mélyebbre, ahogy vonalainak hálózatából időnként nagyon határozottan, erőteljesen, érzékletesen és tömören kiemelkedik egy-egy részlet, a mi figyelmünket is hasonló módon tartja fogva. Időnként lazítja, máskor odaszegezi. Ahogy realisztikus részletei biztos pontok az ismeretlenbe tett elrugaszkodásaiban, úgy az értelmezést is segítik ebben a furcsa, izgalmas, emberi kalandban.