Kicsit déjà vu érzésem támadt a közép-vietnámi Hoi An városában, amikor elkalauzoltak minket egy selyemüzembe. Majdnem két évtizede egy hasonló manufaktúrában készítettem el életem első, mind ez ideig egyetlen lampionját. Nagy elánnal láttam akkor munkához, egy bájos helyi kislány irányította munkámat, vezette kezeimet. A drótvázra gondosan kiszabtuk a borítóselymet, majd a munka lázában nyelvemet kinyújtva ragasztottam össze a mesterművet, ami azóta is az előszobánkat díszíti.

Mostani látogatásunk alkalmával az egész selyemgyártási folyamatba bevezettek minket. Autentikus eligazításban lehetett részünk, mivel néhány ezer év óta készítik a nemes portékát, s Európában akkor honosodott meg az ipar, mikor huncut szerzetesek botjukba rejtve csempészték ki Kínából a féltve őrzött selyemgubókat. Ezúttal láttuk a parányi hernyókat, akik jó étvággyal habzsolták a számukra felaprított eperfalevelet, megnéztük a begubózott rovarokat. Egy hölgy ezután a meleg vízbe áztatott gubókból sodorta a selyemfonalat, majd a szálat motollára tekerte fel. Érdekes, hogy a hajtókerék egy hajdani bicikliről származott, de praktikusnak tűnt. A szövőgép a harmincas évekből maradt meg, s kissé hangosan tette a dolgát. A selyemszövet útja ezt követően elágazott. Megismerhettük a selyemkép-kivarrók nehéz munkáját. Nagy kézügyességgel, jó szemmel varrták rá a sablonra a különböző figurákat és jeleneteket. Gondosan megtervezett életképek, a vietnámi falusi tájak kerültek ki kezeik alól, de modern dizájnokat is megtekinthetett a betérő. Embert próbáló munkát láthattunk, az elmondások szerint az itt foglalkoztatottak sem kézzel, sem szemmel nem bírják ki két évtizednél tovább. Egyébként e teremben a kész képeket nem lehetett fényképezni, nehogy a konkurens ötletet kaphasson a falon függő művekből. A selyemszálak másik részéből, szövés után, ruházati termékek készültek, vezetőnk sugallta, hogy a selyem minden évszakban ideális: „nyáron hűt, télen fűt”. Színpompás női ruhák kínáltatták magukat, az urakat jól szabott öltönyök várták, ingek, trikók és nyakkendők kavalkádja egészítette ki a kínálatot. Akik egyedi igényeket támasztottak, azoknak rutinos szabók vették le a méretét, s a kész ruha másnap reggel megérkezett az igényes megrendelő szállodájába.  Az igényes jelzővel nemcsak a minőségre áhítozót jellemeztem, a megrendelő pénztárcájára is gondoltam. Egy selyemtrikó mintegy 25, egy blúz minimum 35 dollárba került, egy szebb ruha árát le sem merem írni. De úgy tűnt, a vállalkozás jól prosperált, a pénztárnál mindig állt egy-két kuncsaft.
Végezetül megtekintettem a lampionkínálatot, s megdobbant a szívem. Egy dolgozó a drótokat szövögette, egy hölgy a selymet szabta ki. A harmadik már ugyanúgy (kissé gyorsabban) ragasztgatta, mint egykor jómagam. A díszes selyemlámpások nemsokára egy lakás díszére válhatnak, akárcsak nálunk.