A konferencián a szabadságharc 1849-es eseményeinek 175. évfordulója alkalmával nyolc kutató történelmi és egyháztörténeti előadásával állított megérdemelt emléket a szabadságharc eseményeinek és erdélyi résztvevőinek áldozatairól. Kormánybiztosi utasítások, hadtörténeti események, vértanúk emlékezete, papi lelkesítés, egyházi károk, szerzetesek és rítusok, gazdagabbá tették ismereteinket a szabadságharc és annak következményei révén.
Az első előadást dr. Pál-Antal Sándor akadémikusnak és nyugalmazott marosvásárhelyi levéltárosnak kellett volna megtartania. Értekezését nem tette lehetővé a kiváló tudós egészségi állapota, ezért tanulmányát dr. Tamási Zsolt mutatta be. A dolgozat címe: Dobozy István marosszéki és marosvásárhelyi kormánybiztos.
Csány László országos kormánybiztos 1849. április 12-én nevezte ki Dobozy Istvánt, az Erdélyben harcoló Bihar megyei nemzetőrség őrnagyát Marosszék és Marosvásárhely város kormánybiztosának alezredesi ranggal. Dobozy 1849. április 19-én érkezett Marosvásárhelyre, és első intézkedései során tájékozódott a város pénzügyi és katonai helyzetéről, majd végigjárta a szék településeit, hogy megismerkedjen a vidéki vezetőkkel és felmérje a közhangulatot és a helyi politikai viszonyokat. Célja a jó együttműködés és politikai torzsalkodásmentes közhangulat megteremtése volt. Szándékát rövid idő alatt sikerült megvalósítania, aminek bizonyítéka az új magyar közigazgatás akadálytalan bevezetése. Május 9-én megalakította a szék új képviseleti testületét és másnap megválaszttatta a megyévé alakított törvényhatóság tisztikarát. Következett június 5-én a város tisztikarának megújítása és az esküdt közönség testületének képviselő-testületté alakítása. Ez utóbbi azonban a cári intervenció miatt nem fejeződött be. A cári intervenció idején mozgósítást és hadtoborzást végzett, védelmi intézkedéseket hozott. Az ellenséges csapatok közeledésének hírére hazatért Bihar megyébe. 1850-ben a pesti hadbíróság halálra és vagyonelkobzásra ítélte. Kivégzésére nem került sor, majd 4 év várfogság után szabadult. Debrecenbe költözött, 1861-ben a város díszpolgára lett, 1868-tól a Berettyó-szabályozási társulat elnökeként fejezte be tevékenységét. 1875-ben, 75 éves korában hunyt el.

Következett dr. Süli Attila a Hadtörténeti Intézet és Múzeum történészének és őrnagyának a Marosvásárhelyi és Marosszéki katonai alakulatok 1849-ben című előadása. Marosvásárhely városa 1849. január 13-án szabadult fel az ellenséges megszállás alól. Ettől kezdve mind a város, mind Marosszék kivette részét a haderő szervezéséből és Erdély szabadságharcából.
Több mint 10 000 újoncot szerveztek be az új honvéd zászlóaljakba. Ilyen volt a 15. (Mátyás) huszárezred, valamint a honvéd vadászezredek. Újraalakultak a két törvényhatóság nemzetőrségei, valamint sajátos csapatnemként jöttek létre az 1849 januárjától szerveződő és négy hónapig tevékenykedő szabad- és vadászcsapatok. Előadásának utolsó részében bemutatta a marosvásárhelyi hadiüzemek működését.

Tanulmányában a gyergyói honvédek és nemzetőrök 1849-beli szabadságharcát mutatta be a  konferencia harmadik előadója, dr. Garda Dezső nyugalmazott egyetemi előadótanár. 1849. január 15. után Gál Sándor igen nagy lelkesedéssel szervezte újra a gyergyói honvédok és nemzetőrök seregét.
1849 februárjában és márciusában a gyergyóiak megfékezték a Szászrégen és Maroshévíz irányából Urban ezredes által Gyergyó határvonalán lévő román ellenforradalmi erőket Békás községben Tölgyesen és Székelydomokoson.
1849 áprilisában a gyergyói századok Dél-Erdélyben és Krassó-Szörény térségében értek el jelentős sikereket az ellenforradalmi erőkkel szemben.
1849. június 20-tól augusztus 1-jéig hősiesen harcolnak a cári intervenciós sereggel együtt harcoló Habsburg-haddal szemben. A gyergyói nemzetőrök és honvédek, különösen a június 23-i, július 2-i, július 5-i és július 23-i ütközetekben tűntek ki vitézségükkel. Hősiesen harcoltak a július 31-i nyergestetői és a fehéregyházi csatákban.
A gyergyói honvédek és nemzetőrök 1849 nyarán még részt vettek a Kolozs megyei, Maros-Torda megyei ütközetekben, illetve a zsibói csatában.
Az előadás utolsó részében bemutatta a Gyergyóban azon összeírt nemzetőröket és honvédokat, akiket az 1848–1849-es évi forradalom és szabadságharc áldozatainak tekinthetünk. 

A konferencia következő elő­adója dr. Somogyi Gréta, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum történésze volt, akinek dolgozata Horváth Janka írónő visszaemlékezése testvére, Horváth Károly elvesztésére vonatkozott.
1854. március 10-én, a marosvásárhelyi Postaréten felakasztották Horváth Károlyt, Török Jánost és Gálffy Mihályt, mert vezető szerepet vállaltak a Makk József által szervezett összeesküvésben. A kortársak közül többen – szemtanúként vagy hallomásból értesülök – írtak erről az eseményről, de ezekből nem derül ki, hogy a családok hogyan élték meg a tragédiát. Nemrégiben előkerült az egyik vértanú, Horváth Károly húgának, Jankának a visszaemlékezése, ami más szemszögből mutatja be az eseményeket. Ebből kiderül, hogy Horváth Károly volt ekkor a családfő, mert a szülők ekkor már nem éltek. Ő irányította a családi birtokokat, testvéreinek pályáját egyengette. Részletesen olvashatunk a család próbálkozásáról, hogy kegyelmet kérjenek számára. Megrázó annak leírása, amikor a család a kivégzésről értesül. 

Inkább a forradalom és szabadságharc egyháztörténeti vonatkozásait érzékelhettük a konferencia második részében. Igen színvonalas előadást tartott dr. Zakar Péter egyetemi tanár, a szegedi tudományegyetem rektor-helyettese. Tanulmányának címe: Bardocz János forradalmi szónoklatai 1849-ben.
Bardocz János, az erdélyi római katolikus egyházmegye fiatal papja 1849 január elején Debrecenbe, majd Nagyváradra menekült és a forradalom eszméit népszerűsítő szónoklatokat tartott, Március végén már Kolozsváron volt, majd bejárta Erdély városait, többek között Marosvásárhelyre is eljutott. Beszédeiben nemcsak a köztársasági államforma mellett agitált, hanem a magyarokat a zsidó néphez hasonló kiválasztott népként mutatta be. Ezek a szónoklatok a romantikus nemzetszemlélet klasszikus példái: a szendergő nemzet, amelyet felébresztett „egy polgári megváltó”, Kossuth, hogy ne kelljen tovább imádnia „az ausztriai trónon mászkáló borjuk és ökrök” hadát. Előadásában ezeket a sajátos forradalmi szónoklatokat elemezte és összehasonlította más korabeli megnyilatkozásokkal.
Következett a konferencia főszervezőjének, dr. Tamási Zsolt egyháztörténésznek az előadása Az erdélyi katolikus rítusok kapcsolata a forradalmi kormánnyal címmel.
Az 1848–1849-es évi forradalmi események Erdélyben új helyzetet teremtettek a katolikus egyház számára, mind a római, mind az örmény és a görögkatolikus rítus esetében. A római katolikus egyház a megváltozott jogi helyzetben egyházi és politikai téren is igyekezett egyrészt előjogait biztosítani, másrészt a belső reformot is képviselni. A görögkatolikusok az önállóság garanciáját jelentő metropolitai szék felállítása mellett a román nemzeti törekvéseknek is próbáltak hangot adni. Az örmény rítus képviselői sajátos kérdéseik megoldására a római rítus zsinatán kerestek megoldásokat. Mindhárom rítus egyházi és politikai törekvései részben azonosak, viszont több szempontból is egymástól eltérőek voltak. A forradalmi kormány a szószéknek politikai célokra való felhasználását várta el a katolikus papoktól. Az erdélyi katolikus rítusok felé a kapcsolatot könnyen megtalálták Kovács Miklós püspökön keresztül, aki a latin mellett az örmény rítus papsága felett is joghatóságot gyakorolt. A görögkatolikusok részéről Lemény János püspök is fontosnak tartotta az együttműködést a magyar forradalmi kormánnyal. A román híveket tömörítő erdélyi görögkatolikusok azonban az ortodoxok táborába sodródtak. Előadásának utolsó részében a kiváló egyháztörténész megpróbálta beazonosítani, hogy milyen lépéseket tett a magyar kormány az erdélyi három katolikus rítus megnyerésére, s ez a kapcsolat mennyire működött, s hol és miért fulladt kudarcba. 

Nagy Loránd történelem szakos magiszteri hallgató nevéhez kötődött a következő előadás, aki A Maros esperesi ferencesek helyzete az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején című tanulmányát mutatta be.
Nagy Loránd szerint az erdélyi egyházmegyében 107 aktív ferences szerzetest írtak össze az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején. Az 1848-as egyházmegyei sematizmus alapján tudjuk, hogy közülük 36-an plébánián szolgáltak, mint plébániai adminisztrátorok. A marosi esperesi kerületben a 16 plébániából négyben is ferences látta el a plébánosi feladatkört. Köztük kiemelkedő Andrási Pál Rafael, aki a forradalom ideje alatt szolgáló tábori lelkészek között egyedüli ferences szerzetes. Nagy Loránd megvizsgálta a három házi káplánként szolgáló ferences atya helyzetét is a marosi esperesi kerületben is. A fiatal kutató a marosvásárhelyi ferences rendház történetének a feldolgozásával igyekezett adalékokat nyújtani az egyháznak a szabadságharcban való részvételéhez. 

Soron kívüli nótáriusi bejegyzés az erdélyi helvét hitvallásúak generális synodusának jegyzőkönyvébe című dolgozatával drd. Imreh Jenő alsóvárosi református lelkipásztor volt a konferencia utolsó előadása. 
Z. Bodola Sámuel, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője, az 1849-es esztendőben politikai és társadalmi helyzet dacára hívta össze az Egyházkerület életét felülvigyázó Közzsinatot. Ennek helyszíne Marosvásárhely és időpontja 1849. november 8. volt. A közgyakorlattal ellentétben a zsinati jegyzőkönyv elébe tízoldalnyi nótáriusi külön bejegyzést fogalmazott meg. Ebben röviden összefoglalta az Erdélyi Református Egyházat ért károkat 1849-ben, s azoknak mértékéről is számot adott. Kitért a gazdasági és anyagi természetű veszteségek felsorolására és felelevenítette a polgárháború okozta emberáldozatokat is. 
Az 1848–49-es szabadságharcról számos adatot ismer a mai tudományos világ. Egyházi levéltárak és állami gyűjtemények közvetítik a lezajlott események összefoglalóját. Z. Bodola Sámuel jegyzetének legfőbb adatait már ismerhetik a szabadságharc iránt érdeklődők. Ám nézőpontja, szintézise és aktualitása miatt mégis vizsgálat alá helyezhetik a kutatók a különleges alkotást.

*
Az 1849-es évi magyar szabadságharc 175. évfordulója tiszteletére szervezett konferencia az 1848–1849-es eseményeket kutató történészek legújabb kutatásainak a népszerűsítését vállalta. A konferencia megszervezője a marosvásárhelyi Átrium Musei Alapítvány volt, személy szerint dr. Tamási Zsolt egyháztörténész szervező munkáját emelném ki.