Petőfi-évnek nyilvánították az idei esztendőt! De vajon szelleme meddig fog élni bennünk? E kérdés sokszor megfogalmazódik bennem, és visszaemlékszem egy huszonhárom évvel ezelőtti eseményre, amikor részt vettem egy hódolatteljes ünnepségen, a nagy magyar lángelme halálának 150. évfordulóján, Fehéregyházán. 1999. július 31. volt. Akkor, néhai hetvennyolc éves édesanyámmal, valamint kis családommal letettük a kegyelet virágait az emlékműnél. Ez számomra jelentőséggel bírt azért, mert hatvan évvel azelőtt, 1939-ben szüleim is itt emlékeztek: édesapám a székelyudvarhelyi iparosokból álló szavalókórusban, Fehéregyházán szavalta az Egy gondolat bánt engemet című verset, édesanyám pedig a kórus tagjai számára a Bocskai-nyakkendőt varrta és másodmagával, székely ruhába öltözve vitte a kis koszorút az emlékmű talapzatához. Ugyancsak a fent említett Petőfi-verset édesapám egy emelvényről 1937-ben és 1938-ban is ott szavalta, az akkor tisztességét lerovó tömeg előtt. Nagyapám, nagybátyám, valamint két unokabátyám, az udvarhelyi Székely Dalegylettel szerepelt többször Fehéregyházán, például 1936-ban. Magasztos érzés volt, amikor 1999-ben, ugyanabba a székely népviseletbe öltözve, mint 1939-ben édesanyám, hasonlóképen cselekedhettem, és része lehettem a körülbelül ötezres, tiszteletteljesen ünneplő, a világ sok tájáról érkező embertömegnek… Jegyzeteltem, gyűltek soraim… és ezúttal megpróbálom továbbadni az utókornak! Egy-egy ilyen kerek évfordulókor, vagy így egy-egy március 15. táján úgy érzem, elkezdődik valami, vagy újraéled valami, amit Petőfi szellemének hívnak, és ha az ifjúság szép számmal megjelenik egy-egy ilyenfajta emlékünnepélyen és nagyjaink – jelen esetben Petőfi bronzszobrának felavatásán akkor, ott Fehéregyházán –, úgy érzem, hogy gyerekeinket a megfelelő szellemben neveltük-neveljük és meglesz az elégtételünk: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”. A fehéregyházi kis templom nem volt elég tágas az akkori emlékező tömegnek, de hangszórókon, kierősítve hallhatta mindenki az elhangzottakat: „Petőfi szóval, verssel, karddal azért harcolt és vesztette életét fiatalon a szabadságért, hogy majd a bőség kosarából mindenki vehessen, tehát gyerekeinknek is jobb, szebb élete legyen. Ezért a múltat utódainknak ismerniük kell, lelkükbe kell égetnünk a szabadság, a testvériség eszméjét. Szívünkben, lelkünkben, elménkben levő gondolatainkat a Szentlélek szele kell áthassa, csak így élhetünk békességben, szeretetben, jóságban” – hangzott el néhai dr. Csiha Kálmán erdélyi református püspök imájában a fehéregyházi szószékről. „A Petőfi által mutatott, biztos cél felé vezető úton csak úgy haladhatunk, ha szemeinket egy akarattal a magasba emeljük, és engedelmes hallgatói és cselekvői leszünk Istennek.” A továbbiakban a püspök úr Máté evangéliumából vette az igét: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik!”. Mint elhangzott, történelmünk évszázadai, de leginkább a XX. század tele volt és van félelemmel, és ez a félelem betölti mindennapjainkat és elveszi a becsületünket, összetöri a hűséget (lásd bibliai példák: Áron, Péter, a sokévi elnyomás, az elmúlt 40 év történelme stb.), de mindig volt egy érezhető biztatás! Ha egy lélek, egy nemzet Istenre néz, nem süllyed el, de ha fél, ha félrenéz Krisztustól, ha nem hatja át az előttünk járó nagyjaink eszméje, akkor hajója merülni kezd, hangsúlyozta beszédében az egyházi elöljáró. Mint mondta, a szabadságharc hőseinek szívében nem volt félelem, szerették hazájukat, népüket, Istenüket. 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben, testüket megölték, de a háborúk, tömegsírok, a véres világ felett győzött az Isten és lelküket meg nem ölhették, mert: „áll a viharban maga a magyar”. Áll előttünk a győzedelmes világ hagyatéka: minden Lélek szabad legyen, de az utat amin tovább mennünk kell – könnyű, nehéz – vállalnunk kell, és ott, ahova Isten rendelt gyertyaként, téglaként félés nélkül építenünk kell a jövendőt, hangsúlyozta. Szabadságunk csak akkor lesz teljes, ha őseink, Petőfi nyomában haladunk: tiszta becsülettel, hűséggel, bátorsággal, „Tebenned bízva” – mint ahogy énekeljük a református templomokban. És tovább idézem az akkori népes ünneplő tömeg előtt elhangzott beszédeket! Dr. Jakubinyi György katolikus érsek Jeremiás prófétának a száműzöttekhez írt levelét idézte, és feltette a kérdést, hogy a történelem folyamán melyik nagy hazánkfiának lett igaza, vajon mi jó úton járunk-e, ’89 a babiloni fogságunk végét jelenti-e, mi lesz iskoláinkkal stb.? Jeremiás próféta üzenete szerint bármilyen körülmények között szeretni kell az életet: „építsetek házakat és sokasodjatok”. De hol van a petőfies lelkesedés, életkedv, a hit a gondviselésben és a kereszténységnek nemcsak vasárnapi gyakorlása? Mikor szinte mondhatnánk: erkölcsi nyomorban élünk. Csak úgy jutunk dicsőséghez, békességhez, ha száműzetések közepette is tudunk imádkozni szülőföldünkért, országunkért, hangsúlyozta az érsek. Ha a nemzet, a hit virágzik, akkor az azt jelenti, hogy a hamis próféták nem munkálkodnak és tiszta lelkiismeretünkbe Krisztus békéje költözik. A fehéregyházi emlékezés kapcsán Isten felszólít: Hívjatok, jöjjetek és imádkozzatok! Visszavezet a szabadság helyére imádkozni és dolgozni a szebb jövőért, melynek végcélja a megújulás, de vajon Ezékiel mezején életre kelnek a csontok? – tette fel a kérdést az érsek, majd azzal zárta mondandóját, hogy hinnünk kell a feltámadásban, a hősök egyéni és nemzeti feltámadásában! Mert „Isten velünk” és dicsérnünk kell a „dicsőség örök királyát” – énekelte a segesvári Mircea Eliade iskola kórusa. Dr. Mózes Árpád evangélikus püspök az ünnepélyen felszólalók közül talán a legjobban emelte ki Petőfi szellemének fontosságát. Mint mondta, a „fényes üstökösként száguldó” költőnek lényében, szívében, velejében erők feszültek, mint vulkán robbantak ki és mozgásba hozta az alvó világot. Az üstökös éltető ereje, sugarai megragadták milliók szívét és lelkét. Géniuszi szelleme, szikrája által robbant ki az akkori forradalom, felvállalván az elnyomott nép sorsának javítását. Nemzeti dala éltető varázsa volt az akkori márciusi ifjaknak, és a mi ifjainknak, magyar népünknek, barátnépeinknek is az kellene legyen – hangsúlyozta a szónok, megjegyezve: – Hiszen Petőfi minden népek jogaiért, a világszabadság eszméjéért küzdött, nemcsak a saját népe fájdalmát kiáltotta világgá, Ő több volt mint magyar, az egyetemes emberiségé volt. Hozzáfűzte, Egy gondolat bánt engemet című versében megjósolta más elnyomott népek forradalmát is: „Ha majd minden rabszolganép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal / És a zászlókon eme szent jelszóval: / Világszabadság!/ S ezt elharsogják, / Elharsogják kelettől nyugatig.” És ezen nemes eszmének napjaink forrongó világában sem múlt el időszerűsége. Csak manapság egünk felett eltakarja a méltóságot, rabul ejti a lelkeket a gonosz káini hangulat. Petőfi a Golgota súlyával kiáltott és azzal kiáltunk mi is. Ha Krisztus hangja kondul meg szívünkben napjaink történéseit Isten akaratának fogadjuk. Ha nem vonjuk kérdőre terveit, és ökölbe szorult kezeinket zsebbe téve fohászkodunk azokért is, akik belénk taposnak, akkor Petőfi – nem önző, nem gőgős – szelleme, gondolatai ott lesznek és ott is maradnak égő tűzként szíveinkben, hangsúlyozta a szónok, aki szerint a régi kommunista szellemek még lengenek napjainkban is, de ha tízszer kell meghalnunk, százszor kell meglakolnunk is, ezerszer kell felébrednünk, újjászületnünk: „Elég soká voltunk fajankók, / Legyünk végtére katonák!”, emeljenek ki mindnyájunkat Petőfi szavai! „A szabadság apostola” hitvallása, élete vérével fizetett. Neki nem adatott meg koporsójánál a család imája, nem kísérte gyászzene, és nem voltak fátyolos zászlók. Azon a két-három 1848. augusztus eleji napon csak közös sírokat ástak az elesettek temetésére, a kirendelt segesvári polgárok. És azokba feljegyezetlenül adták át a személyenkénti névtelenségnek, de a közös halhatatlanságnak a hősöket, akiknek csillagfényű nevük ki-kiviláglik a közös sírok névtelenségéből. Petőfi ott van a föld porában, az ég egyik sarkában, vagy a hold udvarában, vagy a tejút egyik csillagán, ott van, ahol Isten mindnyájunkat hazavár! – mondta kétszer is az ünnepség alatt az evangélikus püspök. És ez így is van helyén. Nagy László unitárius esperes Jakab apostol szavait idézte: nem elég hallgatni az evangéliumot, hanem Jézus követőjeként kell élnünk. A hit kell a megmaradásunkhoz, de tettekre is szükség van. Petőfi halálának napja a tetteknek, a cselekedeteknek a napja kell legyen, erre várt Petőfi is. Szavainkat tettekre kell felváltsuk! Eleink belevesztek a szabadság tükrébe és boldogok voltak, mert egy eszme vezette őket. Ilyen nemes eszméket kell követnünk mi is! Eötvös szavaival élve: „Kinek egy meggyőződése van, az válhat nagy emberré”. Ilyen volt Petőfi is. Nem kérdezte sohasem, hogy érdemes-e?, mint napjainkban sokan. Igenis meg kell élni az emberi életet! És sosem szabad megkérdezni, hogy érdemes-e? Isten megáldja áldozatos, de boldog életünket. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg nemzetünk nagyjairól, hőseiről, akik itt pihennek Erdély területén. E fehéregyházi népes tiszteletadás egy pozitív példa legyen az elkövetkező évfordulókra is. Az együtt gondolkodásban ott van a jövendőnk. D. Tőkés László, az akkori Királyhágó-melléki református püspök egy olyan vidékről érkezett Petőfi pályájának utolsó állomására, ahol a költő élete legboldogabb perceit töltötte: Koltó, Erdőd, Nagykároly. A Zsoltárok könyve 137. részét idézte, melyből kiragadnám: „Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad!”. Mint mondta, nemzetünk jó néhány tagja szinte nem is tudja, hogy mi történt Fehéregyházán, de e nemzeti feledékenység, hála Istennek, Erdélyre jellemző a legkevésbé. Magyarságunk nagy része dicséri Petőfit, de intelmeit nem követi, gyerekeinket úgy neveljük, hogy tőlük idegen a forradalmi lelkület, a Petőfi-eszme, hangsúlyozta a szónok, aki Adyt idézve kijelentette, a költő „az őszinteség Etnája” volt. A Petőfi nem alkuszik című tanulmányában önvizsgálódásra serkentő gondolatokat közölt: „igaz forradalmár rajta kívül nem volt”. Komolyan vesszük-e a Nemzeti dal című vers „Rabok voltunk… / Nem leszünk!” sorait. Jusson eszünkbe ahányszor Petőfit dicsérjük, hogy Ő nem alkudott – hangsúlyozta a szónok, aki feltette a kérdést: a romániai magyarság sodródásaihoz, elbátortalanodásaihoz vajon mit szólna Petőfi? Szerinte radikalizmus dolgában a mának is üzen a nagy forradalmár, Ő vallotta és vállalta is eszméit. Korunk mai szereplője egy kicsit megalkuvó. Pedig addig kell irányt, pályát változtatnunk ameddig módunkban áll! De mielőtt cselekednénk – hitünk tanítása szerint – kérdezzük meg Istent, hogy adja a szánkra: miképpen szóljunk, és miképpen cselekedjünk. Mai magyarok álljunk Petőfi mércéje alá, olvassuk és mondjuk verseit, csak így lehetünk méltó ünneplői. Hősies, önfeláldozásos életünkkel, cselekedeteinkben kövessük! – zárta ünnepi beszédét a szónok. Nagy-Imecs Zsuzsánna (Folytatjuk)