11.
Tanulságos a szé­kely­ke­resz­túri Petőfi-szobor utó­élete, a mű meg­í­té­lé­se. Incze János Dés, az idős festőművész, aki barátságával tüntette ki a fiatalabb szobrászt, így emlékezik meg az alkotóról és alkotásáról Márkos halála tizedik évfordulója ürügyén az Utunk 1982. augusztus 13-i számában:
„Gyakran emlegette nekem, hogy Szé­kely­ke­resz­túr közönségének adósa egy Petőfi-szoborral. Sokat töri rajta a fejét, és mennyi nehézség, akadály, gond, baj szakad a nyakába annak, aki ilyen emlékmű jellegű szobor mintázására adja a fejét…
Igazat adtam neki, mert ebben a műfajban az idők folyamán már bennem is keserves tapasztalatanyag gyűlt össze. Mennyi megunt, elcsépelt közhelyet, üres, pózos, színpadi kelléktárból kihozott szimbólumot láttam! Csillag, galamb, pálmaág, toll, zászló, pajzs, dárda, lant, babérlevél és belőle font hervadhatatlan koszorú, világító fáklya, vitézi kiállás – és a jó ég tudja, még mennyi minden…”
Incze János Dés a továbbiakban hangsúlyozta:
„Az ilyen emlékművek tervezésénél a szobrász elképzelései nagyon sokszor háttérbe szorulnak, mert inkább a nagyközönség óhajaira kell füleljen. Gyakran megesik az is, hogy már maga a szobrot megrendelő közület kispolgári ízlésű emberekből áll, vagy a bírálóbizottságokban is inkább adminisztratív emberek, átlag, középszerű ízlésű tisztviselők döntenek.
Ezeket tudva megpróbáltam a művészt lebeszélni a tervéről – hasztalan! Igyekeztem meggyőzni, hogy iskolai órákkal, gyűlésekkel megterhelt napjai után minden szabadidejét ez a hálátlan, buktatókkal tele szobor-ügy fogja évekig lekötni. Hiába!
Nos, ha már így van, a munka engem is érdekelt, s úgy adódott, hogy a kezdeti, kis bakarasznyi tervektől elindulva csaknem az öntésig kész mű alakulását nyomon követhettem, s a közben felmerült gondokat magam is átéltem. Bár ne tettem volna! Mert azóta bárhol látok köztéri szobrot, legelőször azokat a nehézségeket pillantom meg rajta, amiket a szobrásznak nem sikerült legyőznie.”
Végezetül részletesen elemzi a művet:
„Nos, Petőfi a tudatunkba rögződött kép alapján nagy költő volt, de a kortársak szerint nem volt nagytermetű ember. Szobrász számára itt az első nehézség: ha nagynak ábrázolja, vét a valóság ellen, ha kicsinek, furcsa helyzetet teremt: a költő nagy, s íme, a szobra kicsi!
A Petőfi születése óta eltelt jó százötven év kimosta tudatunkból a külsejére vonatkozó konkrét vonásokat, s arra a kérdésre, milyen is lehetett Petőfi, a szobrász csak a saját elképzelésére támaszkodhat. Az alföldi származású nagy művész, Medgyessy Ferenc, alföldi emberek környezetébe szánt szobrán a költőt is alföldi típusúnak ábrázolta: hosszú derék, rövid, izmos lábak, kisportolt, széles vállak, kerek arcú, jól táplált, köpcös férfi, túl az első virágkorán. Nagyon szép a kilépése, s bár a karok kissé romantikusan deklamálnak, a szobrász nem tett figurájának bal kezébe pergamentekercset, ami sok ilyen költő szobornak eleddig kötelező és elcsépelt tartozéka volt. Igen magas talapzaton áll, nyilván azért, hogy a költő sokakhoz intézhesse a szavát, viszont kár, hogy a magasság miatt nem látható a szobor sok részletszépsége. 
A megmintázás nem olyan szép, fantáziás, mint a Medgyessyé, viszont a költő alakja karcsúbb a Ferenczy Béni szobrán, megállása egyszerűbb, közvetlenebb – szinte már túlzottan szerénynek is mondható.”
Incze szerint „Márkos az utcai járókelőkön (is) megfigyelte, hogy az ilyen megnyúlt, sovány archoz hosszú nyakat, keskeny vállakat, karcsú, hosszú csontokat szokott adni a természet, ezért a figura egészét ilyennek komponálta. Egy kis mérsékelt vállasságot, karvastagságot a ruha szokott adni az alaknak, de ezt a sovány, magas törzs egyensúlyba hozza. A nyitott »Petőfi gallér« fölfelé, a szép, költői fejre tereli a szemünket, a magas homlokot kiemeli a fölötte levő rövid, ún. bakafrizura. A kis bajusz »jól áll« neki, minden hetykeség mellőzésével. Szép, művelt, komoly fiatalember áll előttünk, természetesen, egyszerűen, pózosság nélkül, rokonszenvesen. Jobb keze tettre készen mozdul, a bal határozottan, de nem csörtetve markolja a kardot. Az egész alakon látszik, hogy nem is a kard, hanem a szellem az ő fegyvere, igazi harcoló eszköze…”
Végül kimondja a szentenciát: „A Petőfi testalkatát tekintve a Márkos András szobrát látom legjobbnak – erről sugárzik a legtöbb szellemiség is”, illetve „Nem elfogultság, sem testvérbaráti részrehajlás tőlem, mikor ezt a munkát merem a legtartalmasabb, legszebb Petőfi-szobornak állítani!”.
Hasonló véleményen volt Dudás Gyula is (idézi Gálfalvi Zsolt A Hét, 1973/8. számában): „talán a legszebb Petőfi-szobor előtt állhat meg az ember most Székelykeresztúron”. Beke György az Előre 1973. augusztus 10-i számában közölt riportjában többek között ezt írja: „…a park egyik sarkában Petőfi Sándor szobra áll néhány hónap óta… Otthonos lenne ez a szobor a legtöbb városban, faluban, erdélyi tájakon, ahol a költő személyesen is barangolt, Bukarestben, ahol munkás-összejöveteleken szavalták forradalmi verseit már a századfordulón…” A legendás riporter leszögezi: „…Méltó helyre került e szobor Keresz­túron, talán itt a legelevenebb nemcsak a költő, de az ember Petőfi-emléke is: utolsó éjszakáját töltötte a városban, legendák keringtek egy ideig arról, hogy a keresztúri temetőben pihen. A bizonytalan legendák helyébe most a csupa lobogás-szenvedély férfi szobra lépett, talapzatán mindennap friss virágcsokor, családtag itt a költő.”
Azóta is mindig virág, babérkoszorú, nemzeti színű szalag díszíti talapzatát. A székelykeresztúri Székely Attila tanár a Hargita napilap 1978. december 15-i számában közölt olvasói levelében írja: „Évek óta sok ezren felkeresik a székelykeresztúri Petőfi-szobrot, annak talapzatán virágot, koszorúkat helyeznek el. Való igaz: Márkos András országos hírű alkotása városunk legfőbb idegenforgalmi látványossága, méltó arra, hogy sok ezren leróják kegyeletüket előtte a népek szabadságáért és testvériségéért életét áldozó világhírű magyar költő iránt. Apróságnak tűnhet, de tény, hogy a virágokat két vagy három befőttesüvegbe helyezik el, amik aztán eldőlnek, most, télvíz idején a fagyok miatt széttöredeznek, nem éppen esztétikus külsőt kölcsönözve a szobortalapzatnak. Néhányunknak, keresztúri lakosoknak az lenne a javaslatunk, hogy igen megfelelő lenne a befőttesüvegeket egy díszes kerámiavázával helyettesíteni, amelyre aztán a szoborlátogatók is jobban vigyáznának. Egyben megyénk nyugati bejáratának első városában a kerámiaművészetéről méltán híres Hargita megye első díszes hírnöke is lenne.”