Jelentős megemlékezésre készülnek a szé­kely­ke­resz­tú­ri­ak is: itt állítják fel Márkos András, nemrég elhunyt szobrászművész Petőfi-szobrát – adta hírül A Hét 1973 évi első számában, megjegyezve, hogy az alkotás reprodukciója „Dávid Gyula és Mikó Imre könyvének borítólapján is látható”.
„Ezerkilencszázhetvenhárom január huszonegyedike. Délelőtt tíz óra Székelykeresztúron. Hideg eső szemerkél, vigasztalanul piszkosszürke az égbolt. És mégis, a városka máskor kihaltnak tetsző főterén, ahogy mondani szokás, ember ember hátán. És egyre jönnek. Ki gyalog a szomszédos falvakból, ki szekéren, ki hatszáz-hétszáz kilométerről vonattal, ki busszal, ki személygépkocsival. A legkülönbözőbb rendű, korú emberek. Ki románul beszél, ki magyarul, még német szót is hallani. De nemcsak a téren álldogálnak, várakoznak, minden ablakban emberfürtök, az épülő mozi tetején felnőttek és gyermekek. A kíváncsiság ördöge csalta volna ide őket? Nem. Találkozni akartak a költővel, akit százhuszonnégy évvel ezelőtt egy délutánra s egy éjszakára vendégéül fogadott a város. Jöttek, hogy méltóképpen fogadják, köszöntsék a költőt. Akik eljöttek, magukkal hozták féltve őrzött Petőfi-képüket, amely lelkük legmélyén mindig is jelen volt, hisz ő mindannyiunk jobbik énje, serkentőnk a szebbre, a jobbra, a tökéletesebbre, legszigorúbb lelkiismeretünk” – számol be némi pátosszal az Új Élet januári számának 8–9. oldalán közölt rövid tudósításában Polgár István. Így folytatta: „Ez a közös gondolat formálta közösséggé az amorf tömeget. S mikor lehullt a szoborról a lepel, ő ott állt bronzba öntve, mintha testi mivoltában is jelen lenne. A mindig halhatatlant, az igazi, a lobogó, dohogó, nagyszerű, dacos forradalmárt, az »Etna-embert«, álmodta bronzba a művész, a város szülötte: Márkos András, aki a sors kegyetlen iróniájából egyedül nem lehetett jelen a szoboravatáson.” Igaz, hogy szorosan kötődött Márkos Székelykeresztúrhoz, de nem volt a város szülöttje. „A sok ezer ember mozdulatlanul, néma csendben, felszegzett fejjel, majdnem azonos arckifejezéssel nézte a művész eszményi álmát, volt, aki sirt, de alig akadt olyan, akinek el ne ködösödött volna a szeme. Ha van ünnepi pillanat, ez a perc a szó legmakulátlanabb értelmében az volt. Most ott áll a szobor a városka főterén, a Szabadság téren, hogy a költő bronzalakja századok múltán is figyelmeztessen ércnél is maradandóbb szellemi örökségére. Mindenki szívéből beszélt Hajdú Győző, az avatóünnepség egyik szónoka, mikor többek között ezeket mondta: »Tetőtől talpig magyar voltál, és tetőtől talpig forradalmár, ízig-vérig nemzetközi, korod bolsevikje, akit saját népe iránti rajongása soha nem állított más népek és nemzetek szabadságával, érdekével szembe; amikor azt mondtad: Dicsértessék a nép neve, most és mindörökké – nemcsak a saját népedre, a föld minden népére gondoltál, mert számodra a szabadság világszabadságot, a nemzetek testvéri egyesülését jelentette«.” A cikkíró egyetértett a szónokkal: „Igen, holnapjainkban, cselekedeteink után, ennek a keresztúri Petőfi-szobornak szúrós tekintetével kell szembenéznünk, és jaj nekünk, ha e szempár megvetően sújtana le ránk, mert ez azt jelentené: örökségének tékozlói vagyunk.”

A nagy tömeg jelenlétére és Hajdú Győző beszédére, annak fogadtatására kitér a Művelődés 1973/4. számában közölt Petőfi újra a város főterén című beszámoló HA tollából: „Székelykeresztúr főterén még fehér lepel borította Markos András szobrászművész kiváló Petőfi-szobrát, amikor az emberáradat egyre hömpölygött az ünnepre. A tér egyik részén különösen nagy volt a tömörülés. Diákok kínálták a Petőfi-fametszettel díszített emléklapot, és egy asztalnál Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című könyvét dedikálta Dávid Gyula. Szinte percek alatt elfogyott az eladásra szánt ezerötszáz kötet, és az ünnepség alatt minduntalan tovább keresték a könyvet az olvasók. A szobor leleplezését követő ünnepi beszédek őszinték, lelkesítő hatásúak voltak. Különösen Hajdú Győzőnek, az Igaz Szó főszerkesztőjének méltatása volt nagy hatással a közönségre. Az ünnep méltóságához és súlyához illő értékelés, a nép Petőfijéről szóló gondolatok – a szabadságjogok tiszteletben tartása, az igazságért való küzdelem nemes eszméi Petőfi Sándor költészetéből váltak ismertté a nép között. Ezért maradt máig is eleven élőként a költő a legegyszerűbb emberek tudatában.” A tudósító kitért arra is, hogy „Az ünnepi műsoron, sajnos, a művelődési ház korlátozott befogadó képessége miatt elég kevesen vehettek részt. A műsoron a fent említett Petőfi-eszmékről tartottak előadást Dávid Gyula író és Avram P. Todor, a közismert Petőfi-fordító. A közönség többször megtapsolta a román műfordításokat, amelyeket O. Goga, E. Jebeleanu vagy saját tolmácsolásából idézett a kutató. A keresztúri vegyes kar Petőfi-dalokat énekelt. A zenei műsor egyik kiemelkedő és megható pillanatát Márkos Albert zeneszerző hegedűre írt műve jelentette ifjabb Márkos Albert előadásában. Címe: A táncban. A közönség meleg fogadtatással fejezte ki elismerését a közülük származó művészek iránt.”
A marosvásárhelyi Vörös Zászló is beszámolt az eseményről január 23-i számában: „Vasárnap Szé­kely­ke­resz­tú­ron ünnepélyesen leleplezték a főtéren felállított Petőfi-szobrot. E kicsi város utcái, házai, a Gyárfás-kúria csonka körtefája látták Petőfit élete utolsó napján. Innen indult el a fehéregyházi csatatérre, ahonnan soha vissza nem tért. E tájak integettek feléje utolsó búcsút. És ez a táj, ez a kicsi város, ahol oly elevenen él emléke, vasárnap ismét látta a forradalom viharmadarát, a világszabadság nagy hírnökét. De most már itt marasztotta örökre. Bronzba öntött szobra századokon át hirdeti majd, hogy ebben az országban 1973-ban, a költő születésének 150. évfordulója alkalmából egy nép tisztelgett emléke, szelleme, lángoló hazafisága, forradalmi eszméi előtt. Hogy a költő látomása, a szent szabadság e hazában megvalósult, a román nép és a vele testvériségben együttélő nemzetiségiek, magyarok, németek építik, védik, erősítik az évszázados törekvéseket megvalósító új társadalmat. Székelykeresztúr büszke lehet, hogy Petőfi Sándor szobrát itt állították fel, hogy a szobrot a város volt tanára, szobrászművésze, Márkos András készítette el.” A szövegből kiviláglik, hogy az akkori kommunista hatalom miként igyekezett kisajátítani magának Petőfit, ideológiai harci eszközként felhasználni költészetét.
„S tudósításunk végezetéül szóljunk arról a közönségről, amely a szoboravató vasárnap szemlélője, hallgatósága volt. Azt hiszem, sokunk emlékezetébe örökre bevésődött a főútvonalon fölállított szobor körül hömpölygő tömeg képe, és sokan különösen élesen fognak emlékezni a még pirosban álló épületre, a szoborral szemben épülő új mozira, melynek pilléreit, tetőzetét, a bejáratot fedő széles, vasbeton ernyőzetét fürtökben töltötték meg a Petőfi-szobor avatásán szívvel-lélekkel jelen levő keresztúriak. A piros épületet felkiáltójelesen megpontozó sok fekete kucsma – olyan kép, melyről talán nem tudósítást, hanem verset kellene írni. Mert gondolhatott-e valaki arra a szikra veszélyre, arra, hogy talán bátorság kérdése oda, a tetőre felmászni, amikor innen, Keresztúrról Petőfi Sándor – a Jövendölés kiteljesítésére indult?”– írja Bölöni Sándor az Előre január 23-i számában megjelent tudósításában.
„Elmondhatjuk, hogy a Petőfi-évforduló egyik legnagyobb ünnepét és eseményét Székelykeresztúron láttuk. A város főterén maradandóan örökre elfoglalta helyét a bronzba öntött ifjú, lángoló költő, Petőfi Sándor” – zárult a Művelődés tudósítása, mintegy összegezve a történteket.