Kedves István!
Remélem, nem veszi tolakodásnak közvetlenebb megszólításomat, hiszen akarva-akaratlan több mint tíz éve „munkakapcsolatban” vagyunk. Éveken keresztül készültem erre a találkozásra, mert úgy érzem, fontos rendezni függőben maradt vitás dolgaim. Számomra ilyen lezáratlan kérdés maradt a 2008-ban megjelent Lármafák öröksége (Szőcs András – Szőcs Vince: Lármafák öröksége, Csíkszereda, Pallas–Akadémia, 2008) című könyvünkről 2009-ben írt recenziója. Ennek néhány elvarratlan szálán (minthogy szégyellem szülőfalumat, múltját azért szépítgetem, hegyekben autópályákat vizionálok) azóta sem tudtam lezárni.
Találkozásunkkor Önnek átnyújtott Képes útikalauzom – Moldvából Erdélybe középkori szekérutakon – az összegző helytörténészi munkán túl, ezekre a vívódásokra és sérelmekre próbál rávilágítani. Lehet, hogy választott módszerem ennek szemléltetésére – tanár/diák nézőpontjának szembeállítása egy amatőr munka értékelése kapcsán – nem túl szerencsés, de remélem, így lehet közérdekűen tanulságos. Ezekkel a tisztázó szándékú gondolatokkal léptem szobájába, bevallom, barátságos fogadása kellemes meglepetés volt. Továbbra is két kérdés foglalkoztat. Az egyik útikalauzom értékelése, főleg a 2009-es recenzióra emlékezve. Bízom benne, hogy átlapozása árnyal valamelyest a képen.
A másik ennél bonyolultabb kérdés, amely találkozásunkat követően fogalmazódott meg, miután elolvastam a Csíki Székely Múzeum Patina 2. számában megjelent Csíkcsicsói vár és ami mögötte van című írását, valamint a Hargita Népe 2023. július 7-i számában megjelent Útkutatás, lovas-számítógépes kalandját. Ez utóbbira székelyudvarhelyi történész ismerősöm hívta fel figyelmemet, „egy platformon vagytok?” megjegyzéssel. Őszintén szólva, mindkét írás meglepett és lehangolt. 
Azon tűnődöm, miért próbálja kelteni azt a látszatot, hogy a Csicsóvár mellett elhaladó régi szekérút kizárólagosan az Ön ötlete, bármilyen korábbi előzmény nélkül? Avatatlan olvasó számára egy szép történet bontakozik ki, amely a 2021-es pogányvári ásatásokkal kezdődik. Önkritikusan bevallja, hogy itt pattant szét az a véleménybuborék, amelyben kutatótársaival együtt sokáig vergődött: ezek a várak nem mentsvárak, hanem utakat felügyelő megerősített pontok. Ez idáig rendben is lenne, de továbbiakban „megvilágosodása” eredményeképpen teljes figyelme Csicsóvár felé fordul. Elméletileg megalapozza, szakszerűen bemutatja annak a régi útnak a nyomvonalát, amely a Csíkcsicsó felől északi kerülővel ért ide – az Olt ingoványos területeit kikerülendő –, majd folytatódik Hargitafürdőn át Oláhfaluig. 
Mintha az én útleírásomat olvasnám más súlypontokkal, szakszerűbb megfogalmazásban.
Lássuk, pontosan miről beszélek. Említett könyvünkben, külön fejezetben – Hajdani szekérutak nyomán – foglalkoztam a Moldvából Erdélybe tartó, Felcsíkon áthaladó régi szekérutak kérdésével. Íme ebből egy részlet (58. oldal): „Kezdjük képzeletbeli középkori utazásunkat Csíkszeredától. A várost nyugat felől járhatatlan ingovány veszi körül. (…) Így szekérutak számára egyetlen logikus lehetőségként az északkeleti kitérő kínálkozik. Ha elindulunk a Csíkszereda akkori központjának számító Csíksomlyóról (Várdotfalva) Pálfalván és Delnén keresztül, akkor Delne szélénél, a Szent János-templom szomszédságában érjük el a ma Szeredáról Gyimesbe vezető műutat. Tekintsük ezt a pontot az akkori idők egyik jelentős forgalmi csomópontjának. Képzeljük el, hogy innen indult észak felé Csíkszentmiklóson és Csíkszentmihályon át a Moldvába vezető szekérút. A másik út pedig nyugat felé, Hargita irányába folytatódik. A Szent János-templom mellett elhaladva, Csíkcsicsón keresztül, annak határában, Olt falunál csatlakozik a Moldvából Csíkszentmihályon és Csíkrákoson keresztül ide tartó úthoz. Innen az úgynevezett Béta úton továbbhaladva, a mai Hargitafürdő közelében lehet átjutni a hegy udvarhelyi oldalára. Ehhez csatoltam a mellékelt térképvázlatomat. 
Erre, az ingoványt kikerülni kényszerülő útra figyelt fel Benkő Elek régész, akadémikus, aki a 2010-ben megjelent könyvünk második javított kiadását lektorálta, és írt hozzá előszót Múltunk ösvényein címmel. Ezt követően fogalmazta meg elsőként a Csicsóvár mellett elhaladó középkori út lehetőségét, majd beemelte a 2016-ban megjelent Székelyföld története első kötetébe (305. o.), az alábbiak szerint: „Ugyanezen munka hivatkozik a Székelyudvarhely felé vezető régi útra is, amely a mai műúttól északra, Csíkcsicsó felől kapaszkodott fel a Hargitára. Ez a részlet azért jelentős, amennyiben terepen is sikerül igazolni, mert az eddig ismeretlen funkciójú és félreesőnek tűnő középkori Csicsóvár valójában egy középkori eredetű út közelében állt.”
Azt hiszem, ezzel a Csicsóvár mellett elhaladó út gondolatának elsőbbsége eldőlt, hiszen 2019-ben Ön még így fogalmaz: „Egyrészt, a két Oláhfalu középkori adatolása, léte azt jelzi, hogy az út nyomvonala, nagyon hasonló, azonos lehetett a mai országúttal.” (Havasok keblében rejtőzködő szép Csík).
Tévedni lehet, hiszen az újragondolás lehetősége mindig megvan, viszont azt a látszatot kelteni, hogy az említett felvetés eredeti, korábban senki fejében nem fordult meg, már kevésbé bocsánatos, még akkor sem, ha az indító ötlet egy műkedvelő helytörténésztől származik, majd egy hivatásos régész-történésszel kialakult munkakapcsolat – amelyet „nem árnyékolt be sem kutatói gőg, sem műkedvelői hajthatatlanság” – eredményeként teljesedett ki.
Lehet, hogy egy hivatásos régész számára a régi szekérutak ügye részletkérdés, de számomra két évtizedet átölelő, megszállottságig elkötelezett munkát jelent, miközben nem mellesleg orvos is voltam, vagyok.
Miután Benkő tanár úrral egyeztettem, 2022-ben bejártam és dokumentáltam a Csicsóvár mellett elvezető utat. Ezt követően jelent meg írásom Hargita Népe 2022 július 15–22. számában, majd 2023-as képes útikalauzom. Lehetetlen, hogy minderről ne szerzett volna tudomást, hiszen a 2008-as könyvünkhöz Ön írt recenziót, A Hargita Népe című napilap pedig szinte mindenki asztalára eljut.
Legutóbbi írásait olvasva joggal érezhetem úgy magam, mintha kifosztottak volna?
Végezetül még egy gondolat a véleménybuborékról és a műkedvelői szabadság tartalékairól. Sajnos a székely múlt korai korszakának közismert forráshiánya még a legjobban képzett régészt, történészt is gyakran véleménybuborékba kényszerítheti, míg a felelős műkedvelői kutatás szabadsága akár meglepő eredményekhez is vezethet. Az „alternatív történelemírás” akár valóssá is válhat. Esetemben csak körül kellett nézni a jelenlegi (Tolvajosi) országút mindkét végén található ingoványos területen, és észre kellett venni a Hargitafürdőre felkúszó, élesen kirajzolódó utat rejtő völgyet, majd szabadon engedni a fantáziát, ugyanúgy, mint a csíkszentmihályi régi út esetén... 
Ellenszenve közismert a műkedvelői munkákkal szemben, így nem kell csodálkozni könyvünk recenziójának (Helytörténet vagy fantasy) gúnyos, lekezelő hangvételén sem. Pedig több nyitottsággal akár 15 évet is nyerhetett volna Csicsóvár titkának megfejtésében.
Nagy kár, hogy a vitatott csíki várak és felcsíki szekérutak nyomvonalának tisztázása ilyenképpen hiteltelenedik el, hiszen torzult a lényeg: az ötletgazda kérdése. Pedig a szakszerű feldolgozásában „csupán” hivatkozni kellett volna rájuk. De így?
Munkám értelmében Benkő Elek alábbi idézete erősít meg: „A helytörténet, tegyük hozzá, az igényes helytörténet e közelképkészítés egyik legfontosabb eszköze, még akkor is, ha művelői gyakran nem »hivatásos« szakemberek, akiket amatőröknek szívem szerint csak a szó régi, eredeti értelmében neveznék: az amateurt nem a kenyérkeresés kényszere, hanem ügyszeretete, elkötelezettsége sarkallja munkára.” (Múltunk ösvényein)
Ezért kíváncsian várom válaszát arra a kérdésre: miért nem említette azt az immáron köztudott tényt, hogy a Csicsóvár mellett elhaladó út gondolata már korábban megszületett mások fejében. Talán a történet is kerekebb lett volna.

Vác, 2023. szeptember 25-én

Kiváló tisztelettel,
Dr. Szőcs András