Ez a könyv beírta magát a magyar irodalom kötelező művei közé, Móricz Zsigmond és Ilyés Gyula írásainak hagyományát folytatja. Hasonló társadalomról, a szocializmus alatti magyar faluról szól, mint Tar Sándor A mi utcánk, Barnás Ferenc A kilencedik című regénye. Számomra az utóbbiak közül a legfontosabb. Miért sorolom ide? A magyar vidék nyomoráról számol be, sokszor elviselhetetlen éhségről, bántalmazásról, a közösségben a kirekesztettségről, az elfogadás hiányáról. De Borbély Szilárd úgy ír az 1960-as évekbeli Szatmár megyei falu elmaradottságáról, hogy az a ma peremre szorult emberek nézőpontjaként is értelmezhető, és ebben a regény nyelvének van óriási szerepe.
Összetett narrátori hang jellemzi ugyanis a regényt. A gyermekelbeszélő egyrészt alulról, a legkiszolgáltatottabbak szemszögéből, a hierarchia legalacsonyabb fokáról nézve mutatja be a falu világát. Másrészt átmossa ezt az elbeszélői hangot egy felnőttebb, érettebb személy beszéde, aki már eltávolodott a korábbi énjétől. Ezt a későbbi nézőpontot ragadhatjuk meg a tájnyelvi kifejezéseket kijavító, „mi úgy mondjuk” kezdetű mondatrészekben vagy a család származástörténeteinek leírásában. Van tehát egy önmagára reflektáló, tágabb nézőponttal rendelkező elbeszélő, akinek a hangja nem különül el világosan a kisgyermekétől, ez zavarba ejti az olvasót.
A döngölt padlójú házban egyetlen szobában él együtt a család, szalmazsákkal bélelt ágyakban alszanak, zsíros kenyérre cukrot szórnak. A fiú nővére már nagylány, a Kicsi, a fiú öccse még csecsemő. Az apa mindig későn jön haza, részegen, a verés mindennapos. Később nem fizetik ki, majd nem adnak neki munkát a téeszben, így arra kényszerül, hogy a családtól távol, az átemelőállomáson dolgozzon, ahonnan csak ritkán jöhet haza. Mindannyiuk közül a legerősebben az anya személye rajzolódik meg. Hajnalban kel, kenyeret gyúr, takarít, a macskát ki nem állhatja, sokszor kétségbeesett, a gyermekeit azzal fenyegeti, hogy meg akar halni. Spórol, beosztja az időt, a munkát, nem engedi, hogy többet egyenek a beosztott mennyiségnél, büntet és csapkod. Szorongása átterjed a körülötte élőkre.
Az identitáskérdés a regény egyik fontos témája. Vallásilag és származásilag sem egynemű a család, román, ruszin és zsidó ősök leszármazottai, görögkatolikusok a református többségű faluban. Senkihez nem tartoznak ebben a közösségben, különcök és kirekesztettek, ugyanakkor ők maguk is különállóként értelmezik önmagukat. „Mi nem vagyunk parasztok. (…) Mi sose voltunk parasztok.” Elvágyódás, a kiszakadásra való vágy jellemzi a családot, ez az anya szólamában jelenik meg, a máshová költözésben.
A regény egymásra játszatja a messiás szó kétféle értelmezését. Mesijásnak hívják ugyanis a falu félkegyelmű, végtelenül szelíd cigány gyerekét, akivel rendszeresen a legalantasabb munkát végeztetik el a lakosok. A megvetett cigány gyerek csak ritkán tűnik fel, megverik, csúfolják, a megvetés összes fokozatán keresztülmegy, mégsem válaszol ezekre indulattal. Ugyanakkor a Megváltóra, a megváltásra való várakozás állandó témája az elbeszélésnek, a reménytelenségben a szereplők valamiféle transzcendens jelenlétét keresik. Az anya rituálészerűen felolvas a Bibliából, a fiú angyalt lát szilvaszedés idején, majd a halott Kicsivel azonosítja.
Amikor az olvasó leteszi majd ezt a kivételes nyelvvel dolgozó, az érzékekre erősen ható könyvet, arra fog gondolni, hol van a határ az önéletrajziság és a fikció között. Hol van a határ az elbeszélő és a szerző között, a megrajzolódó falu és a valóság, akár a ma perifériára szorultak valósága között?

(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013)