Nem idegen Lakatos Mihálytól a mosoly, s az sem, ami arra készteti az embert. Mert nem egyszerű szájmozdulatról vagy reflexes „kivetülésről” van szó. Ezt a kesernyés grimaszt a humor szüli. A humor pedig egy olyan lelki adomány, amellyel csak ritkán vagyunk képesek élni. És kevesek. Úgy járunk-kelünk a világban, hogy alig-alig vagyunk páran, akik elvonatkoztatunk olykor a valóságtól, mondjuk úgy, hogy a lelki drón segítségével magunk fölé tudunk emelkedni, hadd lássuk az összképet, és kíséreljük meg azt, hogy beszámoljunk arról, milyen csökött teremtések vagyunk, és mennyire esendők odalent, a mélyben, az élet felszínén. De mintha magunk alatt mégis. Ez jót tesz nekünk. Segítség az ébredéshez. És van némi hozadéka, amely megmarad(hat) az utánunk következők számára is. Akár. A humor ilyenformán önkontroll. Derülünk ugyan – mert azt is kell –, de már józanon, hiszen ezáltal tudomásul vesszük, hogy elszúrtuk. Szerzőnk ilyen irányú hozzáállása egyáltalán nem ismeretlen, a mostani alkotja a tárcanovellákból összeálló második ilyen műfajú kötetét.1 Legutóbb a Súlyos ügyek2 kapcsán találkozhattunk könyve által a szerzővel. Amikor hozzálátott hétről hétre közölni ezeket az írásokat – amelyek eredetileg a Magyar Nemzet szombati melléklete számára készülnek –, feltámasztotta magában Ábel figuráját. Mit mondjunk? Nem is újraélesztette, hanem továbbélte. A maga ezred végi és új ezredév eleji sorsában vitte tovább a Tamási-figurát, de úgy, mintha az maga lenne. Alteregó. Mert mindannyian Ábel-archetípusok vagyunk székelyekül, ha képesek vagyunk úgy élni, mint Szakállas Ábel, s úgy írni, mint szülőatyja, Tamás Áron. S ha nem, akkor nekünk annyi. Az Európai Unió „sima” polgáraivá züllünk. Tegyük fel, hogy amennyiben szülőföldjén marad a székely, akkor is nehéz „ábelkednie”, de amennyiben lakhelyet változtat, akkor még inkább. Úgy kell „hozzáélnie”, hogy az „ottani” én is hiteles legyen, de adjon ezt-azt hozzá, kételyt, önkontrollt, hogy kiteljesedjék ezáltal a személyiség másik vetülete, az „itteni” úgyszintén. [caption id="attachment_96816" align="aligncenter" width="352"] Lakatos Mihály - Dimény Haszmann Árpád felvétele[/caption] Skizofrén lelkiállapot a felvállalt szerep, de intellektuálisan, polgárként és családapaként annál komolyabb valami. Gyönyörű feladat. Dolog. Mert az író/hős maga éli ezt az ábeli mivoltot. Lát, hall, tapasztal, kritizál, véleményt mond, és ezáltal találkozik benne/nála a két világ, az itt meg az ott, a múlt és a jelen. Nem lenne jó családapa, ha nem így viselkedne. Nem lenne jó író-publicista, ha „kitörne a nyelve”. Évtizedek óta úgy él, úgy működik Lakatos Mihály a maradék-hivatalos Magyarországon, hogy tulajdonképpen soha nem távolodik el lélekben a székely anyavárostól. Itt eszmélt, itt fogantak meg benne a perspektívák, úgyhogy minden a Székelytámadt-vár melletti kis utcához kanyarodik vissza. Ehhez viszonyít. Nyelvi, erkölcsi, hitbeli szempontból is szerencsés a hely, mert táplálja. Nosztalgikusan bár, de történelmi Nagy-Magyarországban, magyar glóbuszban, az egységesben mer és tud gondolkodni. Amikor nagyvárosi hangulatokkal elegyíti az ittet az ott-tal, mindig viszonyít, párhuzamot von, keretbe helyez eseményeket és jelenségeket. A régi karácsony vagy húsvét hazai hangulata átsugárzik a mába, Pestig, a másképp működő, de mégis meghitt kertvárosi otthonig. Úgy építkezik a múltból, hogy erős legyen általa a jelen. A megtartó szeretet-hagyomány vihetné előbbre a világot. Nyilvánvaló – hiszen a kötet írásai jórészt már a kovidos időkben keletkeztek a 2018-as évtől neki a 2021-esnek –, hogy nagy a bukás veszélye. Lebeg, fenyeget fennen valami, s az írások hangján meg-megrebben, hallani, hogy megretten a lélek. Mert úgy tűnik, hogy az üzenet nem adható át. Nem a vírus az igazi baj, hanem ami mellette/mögötte/vele együtt begyűrűzik. Hogy átvihető-e a Trianon-érzés, kell-e szólni a nemzet megcsonkolásáról a lemenőknek, vagy sem? Mert lehetséges, hogy olyan bajokkal fenyeget a fősodrú média, amelyek örökre elnyomják bennünk a magyar fájdalmat. Minek foglalkozni ilyen sekélyes és idejétmúlt dologgal, mint nép, nyelv, nemzet, régmúlt hit és ósdi erkölcsi normák, miközben a globális felmelegedés, a migráció, az energiaválság, a melegek és a transzneműek jogai, a liberális demokrácia anarchiájának eljötte képezi a fő-fő problémákat, amelyekkel meg kell küzdenünk. Nem egyéni, hanem világszintű kérdésfelvetések, amelyek túlságosan „tökéletesek” ahhoz, hogy az igazi dolgokról, a munkáról és a kötelességeinkről végzetesen eltereljék a figyelmet. Nem is annyira a kovid a lényeg, hiszen az csupán marketingeszköz és csomagolóanyag az emberi méltóság, a kultúra és a gazdaság, a hagyományos keretek lebontásához. [caption id="attachment_151078" align="aligncenter" width="335"] Lakatos Ábel - Bencze László rajza[/caption] A könnyed és humoros, leleményes szófordulatokat tartalmazó beszéd, az ábeli hangvétel fokozatosan átcsap szarkazmusba, iróniába. Mivel tárcanovellákról van szó, amelyek kísérnek hétről hétre a kovidos útvesztőben, szerzőnknek úgy kellett dolgoznia, hogy túlmutasson írásával a „mai kocsmán”. Sikerült, hiszen egyfajta dokumentumok, üzenetek, lenyomatok ebből a csúf korszakból. A szándéka nyilvánvaló, akaratlagos, hiszen ezt maga vallja be. Így ír a kötet fülszövegében, amikor az olvasó figyelmébe ajánlja a könyvet: „Tamási Ábele annak idején a szegények és elnyomottak ügyét írta a zászlajára, az enyém már csak a józan észt. (…) A tárcáim egyfajta memoárként is készülnek az unokák-dédunokák számára. Azt akarom, hogy tudják, hogyan tértünk le a normalitás útjáról. Tudják meg, és okuljanak belőle. Mert nekik kell visszatalálniuk rá.” [caption id="attachment_151057" align="aligncenter" width="317"] Lakatos Mihály: Mosoly járvány idején. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021. 212 oldal.[/caption] Kegyetlen és mély a kimondott igazság, meg az írói hozzáállás. Teljes értékű embernek kell lennie az olvasónak is. Elszántnak. Ha többet és jobbat akar. Ha a teljes értékű megmaradást választja. Mert ez nem szórakozás. Hanem esély. Ezért is becsülendő Lakatos Mihály mentalitása. Jézus Krisztus kínszenvedése, halála és feltámadása után majd kétezer esztendővel immár túl vagyunk az első online húsvéton (2020). Aztán az első „hibrid” ünnepen (2021). Biztos, hogy történelmi volt ez a pillanat a judeo-keresztény meg a többi ember, a máshitűek, a hitetlenül hívők, a hívő hitetlenek és a csak úgy sodródó „fészbúkerek” számára egyaránt. Eger felé félúton arra gondolunk, hogy nem érdemes beállni Dobó várvédői közé, mert „oly sok a török”. A képzelt végvári ellenállást – akárcsak a rendest – azonban mégiscsak sikeresnek tartja, hiszen elvonul a török a falak alól. Külön tragédia a történelmi tény, hogy aztán pár év múltán csakugyan oszmán kézre kerül. De akkor is…! A múlton nem tudunk változtatni, de a jelen által a jövőn igen. Mindennél fontosabb a hit és a meggyőződés, hogy képesek lennénk. A kötet zárómotívuma a maszk, amely jött, látott, győzött, és velünk maradt. S akkor mi lesz a mosollyal, amely az arcunkon bujkált…? „Ha eljön a szabadság napja, egész generációkat kell majd megtanítanunk mosolyogni.” Bár a mosoly tudása és a képesség, a hajlandóság maradjon meg tarka maszkjaink alatt, amelyek arra jók, hogy megtévesszék a fránya vírust. Mert a kék állítólag vonzza a bajt. Hogy ne legyünk annyira korlátoltak – üzen a szerző –, és kényelem a bukás; inkább ne találjunk ki magunknak újabb vírust, ha véletlenül ezt megúsztuk. Mert élni jó. És a veszélyes valóság sokkal többet ér, mint az örökös karantén végtelen Rodostója.

Simó Márton