– Manapság milyen Nagy István művészetének megítélése? Rangjához mérten él a köztudatban?

– A nagyszerű csíkszeredai kiállí­tásmegnyitón többen elmondták, hogy végre újra hazatért Nagy István, hangsúlyozva, hogy még jobban ismernünk kellene. Lucian Blagát idézték például, aki nagyon lelkesen írt róla a 20-as évek második felében. Valamennyien így vagyunk ezzel, nagyközönség és szakmabeliek is, hogy ugyanazokat az életműveket, ugyanazokat az alkotóművészeket újra és újra felfedezzük, újra és újra más szempontok szerint vizsgáljuk az életművet. Nagy Istvánnál különösen érdekes és nagyon fontos, hogy mindkét hazában – a Trianon utáni Magyarországon és a Trianon utáni Erdélyben, Romániában – is jelentős az ő művészete. Igen ám, csak az ő életében ezt nem volt egyszerű megoldani, hiszen folyamatosan vándorolt, és úgy dolgozott: 1920-ban Magyarországra került, ’25-ben visszajött Kolozsvárra és jelentős kiállításai voltak itt, majd 33 körül véglegesen letelepedett Baján. Utána már nem mozdult ki Magyarországból, sőt, egészségügyi okok miatt föl kellett hagynia a vándorélettel. Nagyon nagy mennyiségű mű keletkezett az életműben. Ráadásul ő szisztematikusan tette azt, hogy egy-egy motívumot többször megkísérelt megfogalmazni, így sokféle verzió és variáció is van a művei között. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Csíkmindszentől a Balatonig vagy a Somogyi-dombságig, a Bakonytól az Alföldig, vagy Sajkásszentivánig, a Vajdaságig a Kárpát-medencét az ő sajátos, egyéni hangvételű művészete föltérképezi, bemutatja: portrékban, háború borzalmait az első világháború frontjairól, táji jellegzetességekben. Különös, és ezt leírták többször a művészettörténészek, hogy az Erdélyből, a hegyek közül az Alföldre került alkotó a legkarakteresebben, a leglényegibben fogja meg az alföldi tájat is. Különös, hogy egy hegyvidéki ember az Alföldet is ilyen módon ábrázolja. Ez a nagyon magas szintű alkotótevékenység eredménye. A kiállítás azt is megmutatta nekünk – időrendbe rendezve, szerencsére –, hogy milyen sokféleképpen tudott hozzányúlni egy-egy motívumhoz. Visszatérve a kérdésre: időben nagyon változó volt Nagy István művészetének megítélése. 1923-ban például, a Nemzeti Szalonbeli nagy kiállításán a Singer és Wolfner cég volt a művész mecénása, s már előtte kiadták Surányi Miklós regényes életrajzi kötetét Nagy Istvánról, emellett a kiállításnak volt katalógusa, no meg egy neves pesti fotóssal készíttettek Nagy Istvánról egy nagyszerű művészportrét, amit terjesztettek. A kiállításról számos, szinte kivétel nélkül elismerő, lelkes kritika jelent meg – különösen Kosztolányiét szokták emlegetni –, s egy héten belül cikkgyűjteményt állított össze a Wolfner Kiadó, és azt is elküldte a sajtó képviselőinek, ezzel is bizonyítva, hogy fontos életműről van szó, hogy fontos művek láthatók a kiállításon. Tehát Nagy István magyarországi ismertsége a ’23-as kiállítástól számítható. Itthon már akkor több kiállítása volt, természetesen, Szeredában is, Gyergyóban is, Marosvásárhelyen is.

– Hogyan változott időben ez a megítélés?

– Ha a megítélés változását akarjuk bemutatni, érdemes egy szálra felfűzni, például Lyka Károlytól kezdődően. Lyka volt az egyik legfontosabb támogatója, egész életében számos írással adózott Nagy Istvánnak, sőt 1944-ben – még ugyancsak a Singer és Wolfner kiadó kiadásában – megjelent egy Nagy Istvánról írt kis könyve, egy kétnyelvű kötet, a Farkas István festőművész által megtervezett francia–magyar kétnyelvű sorozatban. Érdekes módon változott a megítélése, mert az 1925–1929 közötti kolozsvári, erdélyi szereplései idején abszolút elismerően írnak róla itt is. Erdélyben nagyszámú írás jelent meg nagyszerű szerzőktől, íróktól – Blagát említettem már, de másoktól is.

Érdekes Nagy István megítélése az 50-es években. Dési Huber István 1937-ben, Nagy István halála után írta meg nagyszerű, mai napig alapvetően fontos tanulmányát, és érdekes módon ez a tanulmány elég volt arra, hogy Magyarországon az ötvenes években szocialista-realista alkotónak gondolják Nagy Istvánt – épp minap bukkantam Kmetty János festőművész 1950-es nyilatkozatára, amelyben azt mondja, hogy Nagy István, Dési Huber István és Derkovits Gyula a szocialista festészet nagy alakjai. Az ötvenes években szinte minden ezen a szűrőn keresztül vagy megállt, vagy elbukott. Nagybányát vagy Ferenczyt abban az időben polgárinak és dekadensnek minősítették, legalébbis egy részét az életműnek. Érdekes, hogy a szocreál szűrőjén megmaradtak a történeti képek, hiszen nagyjából reális vagy a realitást megközelítő módon jeleneteztek, és ez nem állt messze a szocreál naturalizmusának az ideológiájától. Nagyon érdekes az 50-es évekbeli vélekedés Nagy Istvánnal kapcsolatban – ezt persze egy nagy kiállítás előzte meg 1948-ban, a Fővárosi Képtár akkori igazgatója, Pogány Ödön Gábor egy nagy Nagy István-kiállítást rendezett.
Tehát a kérdésedre válaszolva: mindig egy-egy kiállítás veszi elő őt is, ugyanazzal a műtárgymennyiséggel szembesülnek a kor írói, újságírói, művészettörténészei, és próbálnak ebből a szembesülésből mindig valami újat megmutatni. Ugyanabban a művészetben, ugyanabban az életműben.
Egyébként a csíkszeredai kiállítás előkészítése során is felszínre kerültek olyan adatok, amelyeket eddig nem lehetett, vagy nem tudott pontosítani a szakma: így a fiumei vagy a berlini útra vonatkozó adatok. Apró dolgoknak tűnnek, de mint ahogy apró téglákból áll össze a nagy épület, úgy az életrajz is kis adatokból áll össze. S ezek az adatok fontosak, mert Nagy István nem volt közlékeny, alig maradtak nyilatkozatai.

– Mintha reneszánszát élné Nagy István…

– Valóban, de ez gondot is okoz, főként Magyarországon. Az egyik nagyon súlyos, s ez a kilencvenes évektől kezdődően a műkereskedelemben elharapózó hamisítások problémája. Minél többet foglalkoznak egy művésszel, minél jobban előtérbe kerül, annál több hamisítvány bukkan fel. A másik gond, hogy egyrészt a műkincspiaci mozgások hatására, másrészt haláleset, örökösödés nyomán felbomlottak a hosszú ideig egységes gyűjtemények, nehéz nyomon követni egy-egy életmű sorsát.

– Nagy volumenű volt a csíkszeredai kiállítás. Hasonló méretű kiállítás mikor volt még, az 1973-as marosvásárhelyi évfordulós tárlaton vagy a 2019-es budapesti kiállításon kívül?

– Hasonló volumenű Nagy István-tárlatok még voltak. Ugye volt a Nemzeti Galériában ’67-ben, amit a Solymár István rendezett, aki akkor már intenzíven foglalkozott Nagy Istvánnal. Ennek is sajátos története van: Pap Gábor 1962-ben írt egy szakdolgozatot Nagy István művészetének első, 1919-ig terjedő időszakáról. Majd írt egy kis könyvet – ’65-ben jelent meg a Corvinánál –, Nagy István művészetéről, ami megalapozta a magyarországi Nagy István recepciót, tulajdonképpen ez az alapja azóta is. Korábban persze írt Lyka és mások is, de mindig egy-egy kiállításhoz kapcsolódva, senki nem nézte egyben az egész életművet. Hál’ istennek ezt Papp Gábor megtette, de amikor rájött, hogy nem tudja folytatni a Nagy István-kutatásokat, akkor önzetlenül átadta Solymár Istvánnak az általa összegyűjtött anyagot. Többek között számos művet lefényképezett, vagy – mert nem volt ez olyan egyszerű dolog az ötvenes évek végén – minden műről rajzott készített, ez azonosításra és emlékezetfrissítésre nagyon-nagyon jó volt. Solymár István akkor a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese volt, és ő csinált egy nagy kiállítást ’67-ben a Magyar Nemzeti Galériában.
De hasonló volumenű kiállítások voltak még Nagy István életében is, például az 1916-os, a háborús műveit felsoroló Könyves Kálmán Szalon-beli kiállítás háromszáznál több művet tartalmazott; az 1923-as Nemzeti Szalon-beli kiállítása háromszáz körülit; az 1948-as Fővárosi Képtár-beli kiállítás közel háromszázat. A Nemzeti Galéria-beli, előbb emlegetett nagy kiállítás hasonló volumenű volt, s a marosvásárhelyi hasonló volt ’73-ban.

– Dési Hubernél, de akár Lykánál, vagy Hans Löwnél is azt olvastam, hogy rendkívül egyedi volt Nagy István. Ezt a kvalitását mindenki elismeri, azt, hogy beskatulyázhatatlan. Ezeket az erényeit, ezt hogy lehetne egy kicsit környékünkön is népszerűsíteni?

– Jó a kérdés. Még azt is el szokták mondani, hogy nem látszanak az iskolái, az iskolázottságának az a része, amelyből kitűnne valami izmushoz köthető dolog. De egy biztos, hogy ő mindent oly módon fogott föl és szűrte át a saját habitusán, a saját lelkén, hogy mindig fontos maradt a szerkezet, a váz. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a 20. század eleji izmusokból ösztönös konstruktivista lett. A művein mindig kitetszik az, hogy bár érezzük, hogy lélekkel készült a mű, de ott van mindig egy fix konstrukció az alkotásban. Tehát ilyen szempontból nyugodtan sorolható modernnek, XX. század első feléből való modernek közé. Nagyon érdekes az is, hogyha az értékelés szálán megyünk tovább, hogy az előbb említett szocreál szál megszűnik, föloldódik. Papp Gábor volt az, aki először helyére tette, korszakai szerint, alkotó módszerében, legfontosabb műveit megmutatva az életművet, aztán ezt Solymár István továbbfejlesztette. Egy nagy könyvben ő maga is próbálja ezt bemutatni, nagyon bőségesen idézve a korabeli sajtót is Nagy Istvánról, de ennek nem lehet a mélyére jutni évek, évtizedek alatt sem, örökké kell vele foglalkozni. De ez legalább lehetőséget ad arra, hogy újabb és újabb szempontok kerüljenek elő, mint ahogy történt a csíkszeredai kiállítás készítése során is: Túros Eszter és Székely Sebestyén György ráakadtak olyan pontokra, amelyek tovább mélyíthetők. 

– A szülőfalu mit tehetne Nagy István és életműve népszerűsítése érdekében?

– Kicsit megrendültek a digitális világban a múzeumok is, közönségbarát, gyerekbarát és egyéb elemekkel próbálják közelebb vinni az anyagaikat a közönséghez. De én azt gondolom, hogy ahogy Nagy Imre Zsögödön képtárat hagyatkozott, ugyanúgy Mindszenten is lehetne egy Nagy István-képtárat létesíteni. Ma is lehet még Nagy István-műveket vásárolni, talán nem is hatalmas összegekért. Ma is lehetne a műgyűjtőktől letétbe kérni egy időre műveket. Be lehetne rendezni egy mondjuk ötvendarabos kollekciót, ahol a filmet lehetne állandóan vetíteni, ahol a Nagy Istvánról szóló irodalmat lehetne valamilyen módon másolatban vagy képernyőn tanulmányozni. Közel kéne engedni, vagy hozzásegíteni az ott élőket ehhez a nagyszerű életműhöz, mert ha végiggondoljuk, Trianon után nem nagyon találunk ilyen típusú, mindkét hazában otthonos életművet.