Hirdetés

Máltai intermezzo

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Máltai intermezzo
Fotó: Albert Ildikó

Bogotá ismertetését szakítottam félbe ezelőtt két héttel, mert hétnapos máltai kiruccanásra indultam. Egy kedves ismerősömmel, többszöri útitársammal döntöttünk úgy, hogy befizetünk irodánál szállítást és szállást, a programunkat mi magunk szervezzük meg. És lőn. 
Mivel Máltán már jártam, tudtam előre, mit szeretnék látni. Elsősorban és másod-harmadsorban is Vallettát. Vallettát, az alig 5 év alatt (1566–1571 között) felépített, ma is alig valamivel több mint 6000 lakosú várost, az Európai Unió legkisebb fővárosát, amely még ebben az erőltetetten fejlesztett világban is megőrizte lovagkori arculatát és ezért meseszép. Volt. Illetve az most is, de a hangulatát és hatását a néhány év alatt mintha kicserélték volna. Sajnos beindult Máltán is a turizmus: az utcák tele emberekkel, asztalokkal, ernyőkkel és bazárral. Nem voltam rest, és összehasonlítottam a képeket is, nem csak az emlékeimet. Az eredmény elszomorító. Mert ha most ismertem volna meg, valószínűleg nem teszi rám azt a lenyűgöző hatást, mint öt évvel ezelőtt. Emlékszem, elállt a lélegzetem, amikor megpillantottam a bejárata előtti teret, a Triton szökőkúttal, jó néhány szoborral és az egyiptomi ihletettségű, sokak által vitatott, szerintem impozáns és különleges kapujával. Amikor pedig beléptem, és az itt maradt római oszlopok, meg egy modern épület után végignéztem, majd elindultam a főutcáján - egyetlen ilyen halad végig rajta –, és lassan felfedeztem a kőépületeket – palotákat – díszítő rengeteg, színes, kecses és díszes zárt erkélyt, a kétfelé leszaladó, néha végig kőlépcsős, keskeny utcáit, a saroképületek szobrait, különleges kopogtatóit, beleszerelmesedtem. Mindez ma szinte csak halott díszletül szolgál a mindenhol bámuló, ételt-italt kereső, vásárolni vágyó turistáknak. Szerencsére a két piciny Baraca kert változatlan, a felsőből még mindig a világ egyik legszebb panorámájára lehet kitekinteni: a tengeröböl túlsó partján terpeszkedő, szintén a lovagoktól itt maradt, végig fallal védett Három Város templomait, szépséges palotáit láthattam. Két napot töltöttünk itt. És egész napot szántunk Mdinára, a régi fővárosra is, amely a maga alig háromszáz lakosával, szűk kőlapokkal kirakott utcáival, kőpalotáival és impozáns templomaival, az autósforgalom hiányával szintén egy kis ékszer.
Természetesen szokásomhoz híven, ezúttal is előbb néhány napot Budapesten töltöttem. És itt máris kapcsolódhatok a kolumbiai fővárosról írtakhoz. Mert a magyar ezúttal szintén falfestményekkel fogadott. A Dob utcában találkoztam többel is, de máshol is rám köszöntek. Tetszettek. Mint ahogyan a szintén bejáratott színházlátogatás műsora is. Három kamaraszínházi előadást láttam, ezek tűntek a legérdekesebbeknek a kínálatból, amikor indulásom előtt már egy-két hónappal megvásároltam a jegyeket. Az a tapasztalatom, hogy az ismeretlen kamaradaraboknál nagyobb az esély arra, hogy jók, érdekesek, elgondolkodtatók lesznek, mint a nagyszínpadra írtak esetén. Tény, hogy ezúttal is mind jó előadást láttam. Közülük is kiemelkedett A zseni. Tadeusz Slobodzianek darabja, akinek A mi osztályunk című előadását szintén a Katona József Színház Kamrájában láttam és szintén kivételes színházi élményt nyújtott. Színházba járni jó.
 





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!