Mint máskor, máshol is leírtam, ellentétben sokakkal, engem az épített, a szó tág értelmében vett épített örökségünk, azaz az emberi alkotás vonz, sokkal inkább, mint a természet szépségei. Ez utóbbiban gyönyörködöm, néhány éve pedig sikerül hónapokon keresztül benne és vele élnem, azaz a mindennapjaimat szinte csak a természettel összeölelkezve, a társadalom (nem a civilizáció!) majdnem minden kelléke nélkül eltöltenem, ami nagy-nagy nyugalmat, lelki jóllétet, harmóniát jelent. Ám megismerni, világot látni, szellemileg fejlődni és továbblépni számomra a kultúra és a civilizáció megismerését, olykor felfedezését, nem ritkán átgondolását jelenti. Vagyis mindazt, ami emberi mivoltunk jellemzője – szerintem. És most hadd ne térjek ki az ember áldatlan tevékenységére, ne kritizáljam magunkat a túlkapásainkért. Hadd élvezzem mindazt, amit – egyelőre legalábbis úgy néz ki – csak mi voltunk, vagyunk képesek létrehozni. Ezért kapnak esetemben, de talán másoknál is külön hangsúlyt Kuba városai, hisz rajtuk kívül csak a rum meg a vele készült koktélok és a szivar az, amivel az ember ott dicsekedhet. Meg az inkább már csak az emlékekben élő hangulatuk. Furcsa módon, ha Kubáról van szó, semmi különös látni- és meglátogatnivaló nem ugrik be szinte senkinek. Mert valójában nincs is ilyen. Említettem Havannában Rita Longa szobrait, amelyek tetszettek. Találkoztam velük a Tesoro-lagúnató mesterséges szigetecskéjén is, ahol Castróval közös projektként 1964-ben felépítették az Aldea Taina nevű kulturális és turisztikai központot, amely a Kolumbusz előtti kor indián faluját mutatja be. Legalábbis így írják róla mindenfelé. A szigeten a művésznő életnagyságú alkotásai a mindennapi tevékenységüket végző őslakosokat ábrázolják – fazekast, krokodilt fogót, dárdát hajítót, csecsemőt gondozó anyát stb. –, ám az állítólagos faluból semmi más sincs ott, ha nem vesszük annak a néhány nádkunyhót. Bár ki tudja? Lehet, hogy ennyi volt az életük. És boldogok voltak… Kuba kortárs művészete ennél sokkal gazdagabb, és nagyon is benne van a körforgásban. Az irodalma is valamennyire, ám ezekről majd külön fejezetben szólok. Most maradunk a városoknál. Még kettővel találkoztam közülük. Cienfuegos a Dél Gyöngyeként is ismert, a Világörökség része, bár hivatalosan csak 1819-ben alapították a francia telepesek, ami valamennyire érződik is rajta. Lakosainak száma ma meghaladja a százezret. A Jagua erőd, amely a partot védte, már az előző század közepén felépült. Szép, nagy központi tere a Parque Marti, benne természetesen José Marti szobrával. Ugye, már az elején jeleztem, hogy a költővel álladóan találkozni fognak az olvasóim, mert mi is mindegyre belebotlottunk. Híres színháza, a Teatro Tomás Terry 1890-ben épült. Sajnos belülről nem láttuk, pedig állítólag eredeti benne minden. Történetéhez hozzátartozik, hogy énekelt itt Enrico Caruso és játszott benne Sarah Bernardt is. Híres épületei közé tartozik a tengerparton 1917-ben épült eklektikus, de hatásos villa, a Palacio de Valle. Sétáltunk egy keveset napközben, majd este is a főtéren, mert a közelében volt a szállásunk. De nem ezért maradt meg élénken az emlékezetemben. Sokkal inkább azért, mert egy rendkívül szép, elegáns szállodában, az 1869-ben (!) épült Union Hotelben szálltunk meg – a mór építészetet idéző csodálatos belső udvarral, szökőkúttal, égszínkék vizű medencével, nyugágyakkal, oroszlánszobrokkal, növényekkel és természetesen jó infrastruktúrával, közte vízzel, amely hol folyt, hol nem folyt. Élénk méltatlankodásunk következtében rövidesen kiderült, hogy víz van. A vízellátás elvileg működik, de van valahol a rendszerben egy kütyü, amely mindegyre kiakad és leesik. Ilyenkor a víz áramlása megszűnik a rendszerben. Mikor szóltunk, szaladt valaki, helyre rakta a kütyüt, a víz pedig újra folyt, az újabb kiakadásig. Aztán néhány szobába egyszerűen nem lehetett bemenni. Idegenvezetőnk annyira felháborodott, hogy megfenyegette őket: ha másnapra nem rendezik a dolgokat – két éjjelre volt ott a szálásunk –, akkor elköltözünk. Pedig kitűnő vendéglője volt, az első olyan az utunk során, ahol az asztalon fűszertartó volt. Máshol addig mindenhol mindig kérni kellett a sót, netán olyan ínyencséget, mint a bors, vagy uram bocsá’ az olívaolaj, esetleg az ecet. Másnap tehát úgy indultunk utunkra, hogy nem tudtuk, este hol hajtjuk nyugovóra a fejünket. Nem akarom fokozni az izgalmakat, ugyanoda tértünk vissza, ugyanott feküdtünk le, két okból is. Egyrészt, mert megoldották a víz kérdését, meg a zárakét is. Hogy hogyan, az számunkra valószínűleg örök titok marad. Másrészt, és ez sem elhanyagolandó, hiába keresett a helyi iroda embere más szállást, gyakorlatilag egyedül ez a szálloda működött így Covid után és válság közepette. De mindenképp megérte, mert annyira a kedvünkben jártak, hogy én személy szerint már szinte szégyelltem magam. Különleges vacsorát kaptunk, valami rákkölteményt előételnek – én nagyon szeretem a rákot – és majonézes Cuba feliratú főételt. De a legfontosabb az élőzene volt. Klarinétművész szórakoztatott vacsoránál, igen szép és minőségi zenével. A reggelink pedig bőséges, svédasztalos volt, szintén bónuszképp. Az ételeikről még lesz szó majd később. Utolsóként említem a meglepetés-városomat, Matanzast. Persze olvastam, a programleírásban is szerepelt, hogy Kuba Athénjeként is szokás emlegetni, mert sok művész, író itt telepedett le és alkot vagy alkotott, de nem kötöttem semmiféle elképzelést hozzá. Talán ezért tetszett meg annyira. Szép város, amelyben megfér egymás mellett a gondozott meg az elhanyagolt, és ahol néha egészen európai részek tűntek elő. A 19. században az ország cukorfővárosaként vált ismertté, mára másfél százezer lakosa van és pezseg benne az élet: a legmozgalmasabb város volt a meglátogatottak közül. A klasszikusnak nevezhető főtere, a Szabadság tér, a kötelező Marti-szoborral elegáns és több másik alkotást is felvonultat, köztük egészen modernet is. Patikamúzeummal is büszkélkedik, 1882-ben alapították. De igen látványos a Velasco szállodája, melynek hatalmas előterét, elegáns recepcióját az egyik fotelben stílszerűen szőkére festett, szivarozó idős fekete hölgy tett időutazássá. Mellette egy másik bejárat már kortárs levegőt árasztott. Matanzas utcáin járkáltak, tereferéltek és vásároltak az emberek. Igen, üzletek voltak nyitva, hol szerény, hol bőséges (kézműves- vagy papucs-) kínálatból válogathattak az arrajárók. Matanzas Kuba legélőbb sarka volt.

Albert Ildikó