Tekintélyes szociolingvisztikai munkák a magyar média bulvárosodásáról is említést tesznek. Jócskán akad alacsony színvonalú, szenzációhajhász, értéktelen műsor. (Az ízléstelen kutyás-macskás reklámokból sincs hiány.) A képernyőn gyakran ápolatlan, idétlenül öltözött figurák jelennek meg, fejükön és bőrükön primitív (törzsi) népektől származó „díszek”-kel. Ne feledjük: a nem szóbeli – nonverbális – kommunikáció is jelentéseket, üzeneteket közvetít. A természetes emberi nyelvnél maradva: „A nyelv mutat meg legtöbbet az emberből: beszélj, hadd lássam, ki vagy!” (Ben Johnson). Az alkalmi megszólalók, de a műsorvezetők nyelvhasználatára is sokszor ráférne egy kis kozmetikázás. A szereplők megjelenése, viselkedése és beszéde alapján az igényesebb nézőnek/hallgatónak néha az a benyomása, hogy a 90-es évek elején még olyannyira várt polgári társadalom a végnapjait éli, az európai civilizáció úgyszintén. A globalizáció durván kikezdte értékítéleteinket is.
Nem csoda, ha ilyesmi is átvillan az ember agyán, mert például néhány napja köztelevízió kulturális vetélkedőjében bankrablóról (!) szóló kérdéseket tett fel a műsorvezető. Közrádióban kutyák örökbefogadásáról szólt a diskurzus, a lényeg: menhelyről csak akkor lehet ezt megtenni, ha lakásban tartják majd az állatot… Hasonló észbontó eset: nem baj, ha a kutya ugat a lakásban, hisz a gyermek is szokott sírni… (Nagy vita lett ugyan belőle, de szerencsére a gyermek javára dőlt el.)
Meglehetősen ellentmondásos – vezető nyelvészek is szóvá tették már –, hogy a szubkultúra zászlóvivőinek – például agyontetovált játékosokból álló csapatnak – megnevezésére a nem ráillő akadémia szót használják (csoda, hogy még nem tiltakozott a Magyar Tudományos Akadémia). De beszélhetnénk a konferencia, alsóház, felsőház kifejezések tévelygéséről is.
A nagy nyilvánosság előtt megszólalók számára a nyelvi mércét magasabbra kellene helyezni. Idehaza például az egyik reggeli rádiós műsor gyakran készül a hallgatók bevonásával. 
A műsorvezetők családias hangulatra törekedve nagy teret engednek illetéktelen véleményeknek, a kuncogásnak, vihogásnak, röhicskélésnek, ami nem válik díszére egy közrádiós műsornak. Nyakra-főre elhangzik az agyoncsépelt Hétágra süt a nap! (Az adáskörzetben le van bontva falvakra a jelentés, már csak az utcánkénti helyzet hiányzik.) Szép napot mindenkinek!, Vigyázzanak magukra!, Mindent megold a látás szakértője küldőcédula (helyesen: beutaló) nélkül. És így tovább. És így tovább.

A munkatársak annyira magukhoz édesgették a hallgatókat, hogy némelyek már saját magukat köszöntik és maguknak küldik a nótát… 
Rontják a színvonalat nálunk a románból rosszul fordított vagy román mintára alkotott szavak/kifejezések. Például az ilyenek: biztosítóház (helyesen: egészségbiztosítási pénztár); munkarégiség (szolgálati idő vagy munkaviszony); kasszabon (pénztári blokk, de jó a kasszablokk is); Sok egészséget! (Jó egészséget!); Kívánok egy boldog születésnapot/névnapot! (Boldog születésnapot/névnapot kívánok!); Csak jót! (Minden jót!)
Terjed a hazai médiában a szintén román mintára alakult és nem csak (și nu numai) kihagyásos forma. A magyarban csak visszautaló elemmel vagy szóismétléssel helyes. Például: Beszélt az erdélyi magyar közösség (és nem csak) sorsát befolyásoló történésekről (újságból vett példa). Helyesen: Beszélt az erdélyi magyar közösség – és nem csak az erdélyi magyar közösség vagy: nem csak az ő – sorsát befolyásoló történésekről. A szerző ajánlja könyvét a csíkszeredaiaknak, és nem csak. Magyarán: …a csíkszeredaiaknak és nem csak nekik, másoknak is.
Tudományos kutatók felmérése szerint az erdélyi magyarok általában nem kedvelik a pesti szlenget. Jó, ha tudjuk, hogy a hazai magyar média sem mentes ettől a nyelvváltozattól. Például: Kemény meló volt összehozni ezt a kiállítást, de megérte, mert sok cukiság látható benne (közrádió). A végén a villany felkapcs, és irány haza, közben el-elcsíptünk néhány wao megszólalást (internetes újság). Az érettségi tétel közepes volt, de azért meg kellett ugrani bizonyos kihívásokat (közrádió). Nálunk sem ritka a rádióban vagy az újságban az olyan szleng szó, mint például a csaj, kaja, pia, állati, baromi, kurvára ’nagyon’ (kurvára éhes vagyok), osztja az észt ’okoskodik’, fílinges ’hangulatos’, lövésem sincs ’fogalmam sincs’, oké, oksi ’rendben (van)’, izgis ’izgalmas’, talizunk ’találkozunk’. Stb.
Magyarországi alacsonyabb színvonalú tévéműsorokban a leggyakoribb köszönési forma a heló, csá, csáó, szeva. A testvér tesó, a szülő ős, aki sokat beszél: tépi a száját; ha elhallgat: elkussol; ha ideges lesz: eldurran az agya; a buta: izomagyú. Nem folytatom.

Ezekben a bulvárműsorokban a zömében tetovált versenyzők keresztneve több esetben is szabálytalanul, azaz helytelenül van kiírva, például így: Árpy, Ferencz, Joly, Sylvi. Helyesen: Árpi, Ferenc, Joli, Szilvi. A cz-vel írt Ferencz csak családnévként/vezetéknévként fogadható el. Hasonló esetek: Bencze – Bence, Ignácz – Ignác, Móricz – Móric (lásd a helyesírási szabályzat 158. pontját). A cz-nek c-vel való helyettesítését 100 (!) évvel ezelőtt fogadta el az Akadémia.
Fölöslegesen használt angol szavak is felbukkannak a magyarországi és a hazai médiában: fakenews ’álhír’, club card ’klubkártya’, deepstate ’párhuzamos vagy mélyállam’ (a magyar észjáráshoz jobban talál az előbbi). A csodálkozás, meglepetés, meghökkenés kifejezésére terjedni kezdett nálunk is – pesti mintára – az angolból átvett vao/vau (wow) a magyar hú, azt a…, jaj, ó, ez igen! kárára. Ne dobjuk el saját szavainkat, hogy helyet csináljunk az idegeneknek! Azokat csak akkor kell befogadnunk, ha muszáj. A szleng és az idegen – főleg az angol – szavak terjedése miatt sokan soha nem látott nyelvromlásról beszélnek. Nem nyelvromlásról van szó, hanem csak nyelvváltozásról, nyelvi divatokról, ami mindig is létezett és létezni fog a nyelvek életében (ez a kérdés összetettsége miatt itt most nem részletezhető). Az aggodalmaskodóknak mondom vigasztalásul: kortárs jeles nyelvészek szerint a magyar nyelvnek megvan az a képessége, hogy az átvett idegen szavakat sajátjává teszi, a szlenget megnemesíti, mindkét változatból az arra érdemeseket befogadja az irodalomba, a köznyelvbe, az elavult kifejezéseket pedig kidobja magából. Ami valóban aggasztó és elszomorító, az a trágár szavak használata a nagy nyilvánosság előtt (például újságban megjelenő interjúban). Az elkövetők épp azok, akiktől példamutatást várunk: néhány író, újságíró, politikus. Van olyan ország, ahol büntetik az ilyesmit. Nálunk erre még nincs jogszabály, de legalább az jó lenne, ha illetékes szakmai szervezetek – anyanyelvápolók, újságírók, írók – tiltakozó közlemény által megszégyenítenék az elkövetőket, a nyelvszennyezőket.
Sportműsorokban elég gyakran lehet hallani: begyűjti a labdát; elcsorog a labda a kapu mellett; a játékosok odatették magukat. Helyesen: megszerzi, elcsípi a labdát; elgurul a labda; minden tőlük telhetőt megtettek.
Rádióban, tévében is az évszámokat és általában a számokat a kialakult szokásaink szerint kellene ejteniük a megszólalóknak/munkatársaknak. Ne mondjanak – idegen mintára – egy-egy-kettőt a száztizenkettő (112) helyett vagy húsz-huszonhármat kétezer-huszonhárom (2023) helyett. Rosszullét, medvetámadás stb. esetén hívják az egy-egy-kettőt (rádió). Veszprém húsz-huszonhárom (televízió).
Csaknem naponta hallhatunk, olvashatunk kézműves borokról, sörökről, fagylaltokról. Mivelhogy a borászok, sörfőzők/sörgyártók, fagylaltkészítők nem kézművesek, munkájuk nem sorolható a kézműiparhoz, termékeikre sem illik a kézműves megnevezés. Főzőműsorban a szakács malacarcról beszél malacpofa helyett.
Végezetül következzék P. Olga székelyudvarhelyi olvasónk kérdése: Mi a különbség a só-víz és a víz-só jelentése közt? Mert az a sós víz, ami például Homoródszentpálon sóvíz, az Homoródalmáson vízsó.
Mindkét településen és azok környékén régen sóbányák voltak, sós kutak pedig ma is működnek ezekben a falvakban, de még a környékükön is, például Homoródszentmártonban és Homoródkarácsonyfalván. A sós vizet régen sóvíznek is nevezték, bizonyíték rá Ballagi Mór értelmező szótára (Pest, 1867). E szerint a sóvíz: sórészeket tartalmazó víz, a sós: sórészeket tartalmazó; a sós kút pedig: kút, melynek vize sórészeket tartalmaz. Történeti, geológiai munkákban olvasható, hogy a Homoródalmás központjában található Sóskút vizének igen nagy a sótartalma, a sóval való telítettsége/töménysége. Feltételezhető, hogy emiatt a helybeliek vizes sónak nevezték, majd ebből idővel vízsó lett. Valószínű csak helyi, elszigetelt szóalkotásról van szó, ugyanis a vízsó formára egyetlen létező egynyelvű szótárban sem találtam rá, ideértve a tájszótárakat is, a sóvizet is csak a már említett értelmező szótár tartja számon. Mindkét forma sós vizet jelent, a háztartásokban például szalonna tartósítására, káposzta eltevésére használják. Akárcsak a moldvai magyarok.
A fenti szerény eszmefuttatást az állandó törődés szülte, ugyanis „A nyelvet, mely eleven, folyton változó folyamat, sohasem lehet véglegesen rendbe hozni, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon, és csöndesen, rejtetten munkálkodjék” (Kosztolányi Dezső).
Úgy legyen!