Hirdetés

Kőszörnyek és szörnyű kövek

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Kőszörnyek és szörnyű kövek
Fotó: Albert Ildikó

A fehér kis gyöngyszem, Villa de Leyva nemcsak önmagáért maradt emlékezetes, hanem a körülötte látott érdekességekért is – bár ezek szerintem eléggé viszonylagosak.
Lett volna ugyanis a közelében egy terrakottaház, nagyon különleges, egyedi alkotás, mellyel megálmodója, Octavio Mendoza építész kissé talán Gaudí nyomába szeretett volna lépni, legalábbis ami a hírnevet illeti, de a felhasznált anyag és a koncepció eredetisége szempontjából is. A ház a négy természeti elemre – föld, víz, tűz, levegő – épült. Mendoza 2012-ben fejezte be, de azóta is mindegyre javít rajta vagy hozzáad, hisz ez élete főműve. A leírások alapján szép lehet és látogatható is, állítólag maga a tulajdonos kalauzol végig benne, ám nekünk nem volt szerencsénk hozzá. Nem lehetett megközelíteni sem. Annyira körülvették kerítéssel meg fákkal, sűrű növényzettel, hogy csak kis részleteit pillanthattuk meg, bármennyire is igyekeztünk belesni. Szerencsére a többi beígért látványosság elérhető volt.
A Museo El Fosil, mint neve is mutatja, a kövületek – fosszíliák – bemutatóhelye. A sok megkövesedett csiga, kagyló, levél persze csak keretül szolgál a híres lelethez, a 7 méter hosszú Cronosaurus boyacensis, azaz Boyaca tartományban talált kronoszauruszhoz, amelyet 1992-ben Oliver Hampe írt le először. Egy 115 millió évvel ezelőtt élt tengeri hüllő – szörny! – megkövesedett teteméről van szó, amely a világ egyik legépebben megmaradt ősi állatmaradványa. Értem és elismerem, hogy nagyon értékes lelet, de nekem nem sokat jelentett.
Annál jobban tetszett a Zipaquira melletti sóbánya. A szép, hangulatos koloniális főtérrel rendelkező városka az itt élt zipa indiánokról kapta nevét, akik már a maguk idején innen bányászták ki az egyik legfontosabb fűszert: a sót. A spanyolok csak folytatták ezt a tevékenységet és bővítették a kitermelést. A hatalmas föld alatti rendszer mára Sókatedrális néven híresült el és múzeumként működik. A legtöbb termet élénk színekkel világítják meg és hatásosan elhelyezett keresztek kaptak helyet bennük, amelyeknek hangulatát néha szobrok is gazdagítják. Összességében nagyon látványos és kellemes időtöltés volt ott lenni. Emlékbe két dolgot hoztam magammal. Az egyik, hogy miközben mi négyen, lemaradtak, a csoportot kerestük, akkorát estem, hogy utána boldog voltam, hogy képes voltam talpra állni, és mindenem mozgott. A fontosabb ellenben egy pici sószobor, amely da Vinci Utolsó vacsorájának háromdimenziós másolata. Az ágyammal szemben helyeztem el, más ereklyék – muranói váza, gubbiói kerámiavirágok, otavalói indiánok jáspisszobra – társaságában.
Végére hagytam a legnagyobb szenzációt kiváltó látogatásunkat az El Infiernito (Poklocska) elnevezésű régészeti parkban. A muisca indiánok ősi szakrális központja eléggé nehezen értelmezhető, de annál pikánsabb. Nem véletlenül kapta a Kis-Stonehenge elnevezést. Létezik egy kisebb kőtömbökből álló része, amely valószínűleg csillagvizsgálóként működött, és egy nagyobb, amelynek területén rengeteg hatalmas, égbe nyúló kőfallosz található, melyek valószínűleg a termékenységi kultuszt szolgálták. Nem tudom, egykoron mennyire volt vonzó ez a hely, ám az én utastársaim – kevés kivétellel – szinte megőrültek tőle. Olyan fergetegesen szórakoztak, fotózkodtak – pénisz előtt, alatt, mellett, csoportosan és egyenként –, mint sehol máshol az utunk során. Erről beszéltem az elején: körülbelül ez a szint jellemezte leginkább a társak többségét.





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!