Hirdetés

Kolumbiai sztárjaim

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 4 perc
Kolumbiai sztárjaim
Fotó: Albert Ildikó

Fernando Botero, hagyományaink, hibáink és erényeink, erőszakunk és békénk festője meghalt – egy hónappal ezelőtt Kolumbia elnöke ezekkel a szavakkal tette közzé a nemzetközileg is elismert művészük halálát. Azt hiszem, a legszebb, amit egy alkotóról el lehet mondani, bár jómagam kevésbé elragadtatva jöttem ki a múzeumából, ahol, szokásomhoz híven, azonnal betértem az ott található művészeti boltba. Nem volt túl gazdag, de ahogy beléptem, szemben velem ott függött a falon egy nagyon egyszerű, de számomra gyönyörű színes grafika: sötét égszínkék háttér előtt félmeztelen bennszülött, kezében méretes bambuszrúddal egyensúlyoz egy törékeny kenu orrában, amelyből rengeteg aranysárga pillangó röpül világgá. Azonnal az árát kérdeztem. Drága volt. Szerzője, Pedro Ruiz (1957–) neve számomra ismeretlen volt. Rövid vívódás után kijöttem az üzletből. De a szívem, minden gondolatom ott maradt. És tudtam, hogy ha hazajövök nélküle, egy életen keresztül eszembe fog jutni, hogy valami fontosat elszalasztottam, hisz annyi derűt és vágyakozást, de ugyanakkor szabadságot is sugárzott, meg annyira szép volt, hogy éreztem, nekem azt gyakran, vagy állandóan látnom kell. Visszamentem. Megvettem. Mikor utánanéztem, kiderült, jól tettem, hogy bíztam a szememben: szerzője igen elismert, az aukciósházakban is szívesen látott művész. Tehát megtanultam a nevét, mint másokét is, akiket otthon fontosnak tartanak, mert megérdemlik.
Ezért nem hagyhatom ki az el escarabajo de la montaña vagyis hegyi bogárnak becézett Ramón Hoyost, akiről addig nem hallottam, ám hazájában annál nagyobb tiszteletnek és elismerésnek örvend. Ő az országúti kerékpározása kolumbiai túrájának ötszörös bajnoka és 1959-ben a pánamerikai játékokon is megnyerte az egyéni országúti kerékpártúrát. Hazájában annyira tisztelik, hogy nemcsak falfestményen láttuk fiatalkori portréját, de Botero is megörökített, illetve Marquez cikksorozatot írt róla.
Aztán van egy olyan név is, amely mindenkinek ismerős volt – én épp csak hallottam valahol emlegetni, de ez rendszerint így történik sztárok esetében –, ez pedig Shakira volt. Ezek után becsületesen belehallgattam az albumaiba, és megállapítottam, hogy tényleg nem az én világom.
Mostanában felfelé törekvő városkánkban is mindegyre előfordul egy kolumbiai művész. Alejandro Durán rendezőről van szó, aki többek között az ingyen elvégezhető mesteri képzés (de nem csak) miatt került a bukaresti egyetemre, aztán munkát is kapott nálunk. A Csíki Játékszínben ő jegyzi az évad első bemutatójának színrevitelét.
Nekem a kolumbiai kultúrából most legtöbbet az jelenti, hogy felfedeztem Juan Gabriel Vásquezt, akit mellesleg az irodalomkritika is nagyra tart. Számomra könyvei fontosak, mert nemcsak nagyon szépen ír, hanem hozzám közel állnak az eszmefuttatásai, filozofikus gondolatai. Regényeiben szinte egy bűnügyi nyomozás izgalmát kelti, ahogyan bonyolítja az eseményeket. A történet pedig mindig fontos számára, rendszerint nagyon kényes emberi – értsd: erkölcsi – kérdéseket feszeget. Feszeget, mert igazából nem is tudom, milyen szó találna rá, hisz nem ítélkezik, nem mond véleményt, csak bemutatja, feszültséggel tele a tényeket, úgy egymás mellé rakva, hogy utána gondolkodhatunk rajtuk, vagy legalább saját magunknak válaszokat fogalmazhassunk meg. Ráadásul ilyeneket ír: „Az embernek néha jólesne kipihenni az embereket.” Na, ugye? Nagyon szeretem.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!