Kolumbia: Mítosz és valóság határán
Panama után Kolumbiába látogattunk. Kolumbia, meglátásom szerint, az az ország, amelyről sok érdekeset tudunk, aminek ellenben a jelentős részét nem látjuk, vagy nem látványos. Amit meg látunk, arról nincs, vagy kevés ismeretünk van.
Végeztem egy kis véleménykutatást, amelynek eredménye azt mutatja, amit magam is gondoltam: Kolumbia drog(maffia), kávé, Marquez, Kolumbusz Kristóf, zene-tánc, Botero, nagyjából ebben a sorrendben, mintegy bizonyítandó az állításomat. A legismertebb, amit társítunk hozzá, a drogcsempészet és Escobar neve, nem látható és csak annyiban tapasztalható, hogy jártunkban-keltünkben egyszer-kétszer elsuttogták mellettem, hogy koka, valami kis tasakokat mutogatva a maga mellett lógatott kezében. Bár idegenvezetőink nem igazán emlegették a témát, én készültem belőle, mert érdekelt, ezért majd írok róla bővebben.
A kávéval már sokkal több tapasztalatom volt. Rendszeresen kipróbáltuk, és bevallom, nem jelentett különösebb élményt. Talán mert túl sokat vártam tőle, és mert már nagyon elrontott engem, minket, a globalizáció bősége. Itthon is válogatunk számtalan jobbnál jobb márkából és megszokjuk a kedvencet. Még Fugasugában, ahol megmutatták, hogyan termesztik és készítik el fogyasztásra a kávét, sem ízlett nagyon. Talán ott a legkevésbé: gyengének tűnt. Igaz, az az eset úgy általában kissé félresikerült. Történt ugyanis, hogy ebben a száraz évszakban sokat esett az a fránya eső. A látogatás előtt megkérdeztem, hogy mire kell számítani lábbelileg, és biztosítottak, hogy kövezett úton megyünk. De nem így történt. Már az elején elsüllyedtem a vizes füves talajon, és bár arrább, mint a végén kiderült, volt járható út, én leültem az ültetvényes udvarán, gyönyörű virágos környezetben és élveztem a napsütést, a virágokat és a berendezést. Nem éreztem, hogy sokat veszítettem volna, hisz jártam már kávéültetvényen Brazíliában (talán máshol is), láttam a cserjéket, a piros szemek szüretelését, a válogatást, feldolgozást és megnéztem a pörkölést, anélkül, hogy ez különösebb élményt jelentett volna. Ennek ellenére, két különböző kávét is hoztam haza, és meg kell mondanom, hogy itthon, a kávégépemben főzve, nagyon ízlik. Jobban, mint a brazil. És a kevésbé híres (Sello Rojo ) jobban a híresnél (Juan Valdez).
Kolumbiában ugyanis létezik egy nagyon ismert, nemzetközileg is nagyon felkapott kávémárka, a Juan Valdez. Ez egy 1958-ban kitalált reklámfigura, melynek neve alatt az ország legjobbnak tartott kávéját futtatja a Kolumbiai Kávétermesztők Nemzeti Szövetsége. Mert bár a kávét csak 1730-ba vitték be a jezsuiták, mára nemzeti ügy, a világ legtöbb arabica kávéját itt termelik, 540 ezer család él belőle, és az ország legfontosabb exportcikke. Külön érdekessége, hogy a kolumbiai kávét az Európai Unió is védelemben részesíti. A „Café de Columbia” 2007 őszén kapta meg a földrajzi eredetvédettséget, ami ráférne például a Szebeni szalámira is, vagyis azóta csak a Kolumbiában előállított kávék jogosultak az elnevezés használatára. Ezzel a kolumbiai kávé lett az első nem EU-ban készülő élelmiszer, amely eredetvédelemben részesül.
A kolumbiai kávé nem olcsó, kilója 35–45 dollár. Az üzletekben inkább darált formában kapható nagy választékban. Szemes csak elvétve. Nem hemzsegnek a kávéfőző masinák a kolumbiai háztartásokban.