Hiányérzettel és szomorúan hagytam el Vietnámot. Mert azt – bár nehezen, de elfogadtam –, hogy fontos és különleges látnivalók hiányoznak. Azt ellenben, hogy az időjárás olyan csúnyán megtréfált, már nehezen viseltem, mert az ígért, nem is kevés, nagyon érdekes, talán a legjellemzőbb látnivalóktól fosztott meg. Ezért talán még több reménnyel néztem további utazásunk elé, hisz a kilencedik napon Saigonból Phnom Penhbe, Kambodzsa fővárosába repültünk.
Kambodzsa ma az igen jó ritmusban fejlődő távol-keleti orszá­gok közé tartozik, mintegy két magyarországnyi területe és több mint 16 millió lakosa van. A múlt­ja olyan ágas-bogas, mint a szom­szédaié, és mint minden olyan kisebb országé, amely a hatalmasok árnyékában nőtt fel.

Kultúrája szempontjából a khmer örökség a legjelentősebb, ugyanis az szinte a 9. századdal egyszerre (802-ben) alakult és 600 évet virágzó Khmer Birodalomból nőtt ki, korában Indokína legerősebb állama volt. Csodálatos megvalósításai – amelyek ma nagyságát hirdetik – sokáig ismeretlenek voltak, mivel a főváro­sát, Angkort feladták, és a szomszédos támadások, meg az új központ kialakítása elfeledtette azt, majd benőtte a dús, burjánzó trópusi növényzet. Végül a későn megtalált maradványai újra ráirányították a figyelmet és a nem mindennapi építészeti csodái újra a világ művelődési vérkeringésébe kerültek. Megtekintése gyerekkori álmom volt…
Miután többször többen leigázták, szétszabdalták, újraegyesült, francia gyarmat is volt, mint az egész félsziget, a köztudatba leginkább a Pol Pot rezsim vitte be, aki a vörös khmerek vezetőjeként négyéves (1975–1979) rémuralmat honosított meg az országban. Akkoriban az országot Demokratikus Kambodzsa névre keresztelték, és a tökéletes kommunizmust szerették volna megvalósítani. Pol Pot a múlt század közepén Párizsban tanult, ott ismerkedett meg a baloldali eszmékkel. Több diáktársa is később a mozgalma aktív résztvevője lett. Hazatérése után elkezdte megszervezni otthon is a kommunista pártot, amelynek vezére lett. Előbb csak titokban, az uralkodó eszmék ellen, a dzsungelbe húzódva fejlesztette a pártot, ahonnan gerillaharcot folytatott a kormány ellen, míg 1975 áprilisában csapatainak sikerült elfoglalni a fővárost, Phnom Pent. A vörös khmerek osztályok és magántulajdon nélküli társadalmat képzeltek el és akartak a szó szoros értelmében tűzzel-vassal megvalósítani. Az új rend egyfajta agrárkommunizmus megteremtését tűzte ki célul, amelyben az emberek szinte kizárólag földművelésből élnek. Betiltották a vallást, bezárták az iskolákat, a városokat kiürítették. Népirtást folytattak a nem khmer származásúak, az értelmiségiek, a szerzetesek és a művészek ellen, mint ez minden erős kommunista rendszerben történt. Különös módon a róla elnevezett eszmerendszer, a polpotizmus egyszerre tartalmazott szélsőbaloldali és szélsőjobboldali eszméket. Becslések szerint nagyjából kétmillió embert gyilkoltak meg, éheztettek vagy dolgoztattak halálra. Ez is egyike volt a véres figyelmeztetéseknek, amelyeket még mindig nem vesznek komolyan az arra hivatottak, hogy a nép boldogítását célul kitűző pártok, vezetők, ideológusok amint hatalom kerül a kezükbe, a boldogítás érdekében leginkább gyilkolnak és mindent tönkretesznek maguk közül.
Jó négy évtizeddel a tragikus események után, egy viszonylag csendes országot, nem túl mosolygós, de szívélyes embereket, különleges szokásokat, kulturális ínyencségeket találtunk.