Megszoktuk Nádas Pétertől, hogy hatalmas regényekkel ajándékoz meg bennünket, amelyek nemcsak olvasói kitartásunkat, hanem értelmezési képességünket, sőt alapvető látásmódunkat is próbára teszik, de legalábbis alaposan felkavarják. Így van ez legutóbbi regényének esetében is, amely igazi ajándék a megjelenés időpontjában nyolcvanéves szerzőtől. Nem szokás az irodalomban ennyire idősen téglányi nagyságú művekkel előállni. Amely alatt könnyen beszakad az asztal, szokták metaforikus éllel megjegyezni. Miközben, ha az előző nagy regényekkel vetjük össze ezt a művet, azt érezzük, az idős mester, noha megtartotta nagy témáit, világlátását, ebben a regényben mégis valami mást csinál, mint eddig: játszik.

Egy Duna-parti településen vagyunk, Budapest közelében, valamikor a múlt század hatvanas éveiben. Mintha egy karneválba csöppentünk volna, olyannak tűnik a színre lépő szereplők listája, akik között van hetven éve megesett öregasszony, szellemileg fogyatékos nő, református lelkipásztor, a gonosztól megszállt péksegéd, kriminálpszichológiát tanuló diáklány, kerekesszékhez láncolt fogyatékos szerelmes, és még lehetne folytatni a sort. Íróilag a legzseniálisabb, ahogy Nádas, mint egy antik tragédiában, megalkotja a falu hangját, annak alpári, vaskos, bántalmazásokkal feldúsított kórusát. 
És játszani kezd az író. Mint egy sokszólamú zeneműből, egy posztmodern operából, töredezetten, szinte a semmiből emelkednek ki a szólamok. Felszabadult örömzene, amelyben az író szabadon enged utat groteszk látásmódjának. Négy nap történését követjük, de finom kézzel többgenerációnyi elmebaj és gonoszság szövődik bele a regénybe. Mint a többi szövegében, Nádas ebben a regényében is az emberi természet árnyoldalait, annak összetettségét kutatja, hogy itt is annak tákolmány jellegére akadjon. Csak éppen nem tragikus a végeredmény, miközben akár egy Shakespeare-tragédiában, a regény végén a legtöbb szereplő élete csúfos véget ér. Az egészet ugyanis egy karneváli játékká fordítja át a szerző ironikus, bizarr szemlélete, játékos történetmesélése, amit követve nem tudunk nem szórakozni, miközben örömünkbe csak beleszövődik egy enyhe viszolygás is attól, hogy miféle furcsa lények vagyunk mi, emberek.