Múlt év novemberében a KALOT Olvasóklub szakmai napot szervezett. Ez alkalommal az öt városban működő tizenkét olvasócsoport tagjai személyesen is találkozhattak egymással az egész napos, változatos és természetesen az irodalom köré szerveződő programsorozat keretében. A rendezvény meghívottja Visky András volt, akivel legújabb könyvéről, a Kitelepítésről beszélgettek a résztvevők. A 2022-ben megjelent, több kiadást megért nagy sikerű regény az olvasóklub tagjai számára nem volt már ismeretlen, a klub könyvtárában ugyanis megtalálható a mű, több csoport is olvasta és megbeszélte már – de a találkozás az íróval revelációszámba ment minden résztvevő számára, és sok új megközelítési lehetőséggel tágította az olvasói értelmezéseket. A regény önéletrajzi fogantatású: az ötvenes években az író lelkész apját államellenes tevékenység vádjával perbe fogták és 22 év börtönbüntetésre ítélték. Az anyát és a hét gyermeket a román Gulágra, a bărăgani puszta lágereibe telepítették – előbb Răchitoasára, majd a „híres” Lătești-re. Az író a kitelepítés kezdetén kétéves volt, és ahogy visszaemlékezik: „Beleszülettem a fogságba a hetedik és az utolsó gyermek eltökéltségével, foglyok tanítottak meg járni, nézni, beszélni, a jelekből tanulni és a némaságba menekülni.”

A regény domináns nézőpontja tehát a gyermeké, olyan énírás, autofikció, amely a saját emlékek, a mások emlékezései és az utólagos dokumentálódás alapján építi fel a narratívát. Nem hagyományos narratíva abban az értelemben, hogy a szöveg tagolása számokkal elválasztott töredezett szövegfolyam, de mindazonáltal mégis összeáll egy olyan lineáris történetté, amelynek van kiindulópontja, kronologikus építkezése, de – és erről a továbbiakban még szó esik – nincs befejezése, illetve van, de nem ott és nem úgy, ahol az önkéntelen olvasói elvárás szerint lennie kellene. És nincsenek ponttal lezárt szövegkorpuszok sem, nincs valódi befejezés, hanem a társadalmi környezet és a benne foglyul ejtett és mégis szabad szubjektum rabulejtési és szabadulási kísérleteinek történései sorakoznak egymás után, illetve regényzárásként egy olyan eset, amely további autofikciós narratívák felé nyitja/nyithatja az életút regénybeli újrakonstruálását. De továbbra is a szabadság-rabság ellentétpárja közé helyezve a történéseket. Mert bár a kitelepítés fizikai valósága maga a tömény rabság és kiszolgáltatottság (célja szerint legalábbis annak kellene lennie), a regény mégsem a leigázott test és lélek vergődése, nem szenvedéstörténet, hanem a minden körülmények közti szabadság megélési lehetősége – pátosz és hősi szólamok nélkül. De ami mégis elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a körülmények ellenére élhető és uralható legyen az élet: a mindennapi élet ritualizált megszervezése. Visky regényében az anyának van itt kulcsszerepe, aki tudatosan és mély beleérzéssel szervezi meg a száműzetés közegében azokat a rituális cselekedeteket, amelyek a legnyomorúságosabb körülmények között is az emberi méltóság megőrzésére nyújtanak lehetőséget. Ez teszi a gyermeki tapasztalati és képzeleti anyagot elmondhatóvá, a történet(ek) nyelvi/mentális megalkotása ezzel a hétköznapiságot állandóan a transzcendens felé emelő gyakorlattal lesz elmesélhető. A mindennapok rituálék általi tagolása (felolvasás a Bibliából, az egyetlen könyvből, amelyet a családnak sikerült magával vinni a lágerbe) tehát a „megemelés” lehetősége, kilépés egy magasabb létszférába. A szerzővel készült egyik interjúból tudjuk, hogy a gazdag emlékezeti anyag nem minden eleme került be a regénybe, például az sem, ahol a család – anya és gyermekei – séta közben talált falevelekre ír üzeneteket az apának (akiről csak annyit tudnak, hogy valahol egy börtönben raboskodik, ugyanakkor töretlenül hisznek abban, hogy életben van), és a legkisebb gyerek utólag megnyugodva tapasztalja, hogy a „levél” valóban eltűnt, nincs már  ott, ahonnan továbbküldték, tehát bízvást hihető, hogy megérkezett a címzetthez. Olyan rituális cselekedetek ezek, amelyek a hitet és a csodát a mindennapok szerves részévé képesek tenni, ezáltal érvénytelenítve a kényszer diktálta életfeltételek emberhez méltatlan voltát. A találkozón nem véletlenül indult a beszélgetés a regény mottójának értelmezésével, amelyben a szerző művét olyan fikciónak nevezi, amely „egy gyermek képzeletének a szülötte, aki a többéves gulágtapasztalatát sehogyan sem tudja szétválasztani a fantazmáitól”. Ahhoz, hogy a tapasztalat és a fikció leírható emlékezetté álljon össze, a „valóságot” „megélt valósággá” kell tenni egy regénykonstrukcióban. A „fantazmagória” megfogalmazás a megélt tapasztalatoknak a mintegy felfoghatatlan és megfoghatatlan természetére utal: a gyermeki emlékezet ebben a formában rögzítette és tárolta a megélt „valóságot”. A könyv abban az értelemben fikció tehát, hogy az ekként megélt tapasztalat válik az írás tárgyává, ugyanakkor meg is egyezik a valósággal, amely ebben a formában válik rekonstruálhatóvá. Az író mottózáró mondata – „A fikció egyezéséért a valósággal a valóság a felelős” – írói leleménnyel mintegy elhárítja azokat a lehetséges felvetéseket, amelyek valamilyen másfajta valóságot kérnének számon a regénytől. A Kitelepítés valósága csak az emlékezet által építhető újra, és hogy zárásként újból a szerzőnek egy beszélgetés alkalmával elhangzott mondatát idézzem: „Ezt műveli az irodalom, a művészetek általában. Nem keni el az igazságtevő elszámolás feladatát, sőt, megalapozza azt. Mégpedig azzal, hogy gyermekek nézőpontjából mondjuk el, hogyan néz is ki valójában a világ.” 

Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, Bp., 2022