Születésének 110. (szeptember 7.), elhunytának közelgő 20. évfordulója alkalmából a Székelyudvarhelyen és környékén köztiszteletnek örvendő, egyházi körökben Erdély-szerte ismert néhai református lelkipásztorra emlékezünk. A népét őszintén szerető, híveivel példamutatóan törődő jó pásztor életútjának ismeretében kijelenthető, hogy szerette Őt a Mindenható, ami abból is látszik, hogy nem hagyta veszendőbe menni a róla készülő portrékötet kéziratát és a világra segítette azt a fentebb említett kettős évforduló esztendejében (Szeretni kell ezt a népet!, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2024).

Visszatekintve igen gazdag, eredményes lelkipásztori szolgálatára mindenekelőtt két igen fontos dolgot említek: a magyar megmaradás és a néppel/hívekkel való törődés kérdését. Mai megzavarodott világunkban talán jobban kiviláglik és tanításának igazára egyre többen rájöhetnek, hogy a magyar megmaradás ügye valóban egybeesik a magyar megtérés kérdésével. Amint mondta: „Ha megtér a magyarság, Istent féli és cselekszi, akkor kedves lesz Isten előtt, s nem vitás, hogy Isten, aki teremthet száz világot s nagy idők folyamait kiméri, rendelkezik annyi hatalommal, hogy a magyarságot megtartsa. Minden Istenhez megtért egyén és nemzet általános hivatása: a szolgálat. A szolgálat a krisztusi élet értelme. Ezen belül kell keresni a sajátos magyar szolgálatot mint hivatást.” Hegyi István ezt a szolgálatot és hivatást úgy kereste és találta meg, hogy fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar iskolahálózat miatt is létező gondokat, és azokról rendszeresen tájékoztassa feletteseit, volt egyetemi tanárait. Egyetemi évei alatt megtanulta, hogy a falu nagy megtartó erőt jelent nemzeti közösségünknek, így már fiatal lelkipásztorként ezzel a hittel tudott bekapcsolódni az 1930-as években a falukutató mozgalomba. A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé, meghatározó volt Hegyi István gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. És ezt úgy gondolta és tanította, hogy a szavak önmagukban nem elegek, csak tettek által érzi a nép, hogy törődnek vele. Az udvarhelyszéki Petekről Udvarhelyre kerülésekor (1959) első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott, mondhatni, hívei közt élte mindennapjait. Ismerte a családok anyagi helyzetét, a gyermekek iskolai előmenetelét, segítette a rászorulókat, önálló gyülekezeteket alapított. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatalt konfirmált, 1142 házasságkötési/esketési szertartást végzett és 1298 hívét temette el. Kibúcsúztatóján (1984) saját gyülekezetének képviselőin kívül jelen voltak és beszédet mondtak a szombatfalvi (Udvarhely 2), a szentkeresztbányai, a peteki és az egyházmegyei küldöttek is.
Annak ellenére, hogy kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat, elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, kijelentette: „Szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt.” Olyan ember mondta ezt, aki szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát. Mely szolgálatért a zaklatást és meghurcolást is vállalta a zsarnokság éveiben. Ő valóban megmutatta a krisztusi élet értelmét.
Gondoljunk rá kegyelettel!