– Kezdjük a beszélgetést a gyermekkori évekkel, és meséljen a hely szelleméről.

– Sóvidéken, parajdi földművelő, gazdálkodó szülők hatodik gyermekeként születtem, állítólag akkor, amikor leesett az első hó, és a juhokat hazahajtották a pásztorok. A nagycsaládban megvolt a rendje a mezei munkáknak, az erdőlésnek, fonásnak, szövésnek, a harisnya-, bakancs- és csizmaviselésnek, a templomba járásnak, az ünnepeknek. Csak később, felnőttkoromban értettem meg, Imreh István kiváló történészünk írásait olvasva, hogy ez a rendtartó székely falu világa. Ebbe születtem, ebben nevelkedtem az 1950-es években. Ekkora családot eltartani a gyenge minőségű agyagos, köves-sziklás, alig megmunkálható földből, hegyi kaszálókból, tejet, kenyeret, puliszkát, túrót, szalonnát, kolbászt előállítani és az asztalra tenni csak úgy lehetett, hogy mindenkinek dolgoznia kellett életkorának megfelelően. Nem éreztem e gyermeki munkák terhét, apám, anyám, testvéreim mellett jókedvvel végeztem. Szántás, szénamunka vagy fahordás közben apám jól tartott mesékkel, történetekkel. Tőle hallottam először, majd később a téli fonókban is Csaba királyfiról, Árpád apánkról, Szent Istvánról, kérdés és óhaj formájában, hogy hol vagy, István király, téged magyar kíván, Petőfiről, akinek a verseit a fonóban felváltva olvasták. Az egyik kaszálóhelyünk Rapsóné vára, sziklája közelében volt, több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében, s az esti tűz mellett apám Rapsónéról mesélt. Valamikor itt lakott a várban ez a tündérasszony a háza népével. Vasárnaponként hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhova, hanem Tordára. Az első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tordai templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja.

Máskor dúdolgatott, anyámmal együtt szépen énekelt, presbiterként sokáig tagja volt a református egyház énekkarának. Anyám imádkozni tanított, estéli, reggeli, étel előtti és utáni imákra, énekelte a zsoltárokat, s bár ritkábban járhatott templomba, de ott verset mondott ünnepeken még időskorában is, engem is versekkel vigasztalt, ha kellett. Pesztráltak, palléroztak a testvéreim, a nagycsalád, a szomszédság, a teljes falu népe. A rendtartó székely falu volt az első tanítóm. Iskolába eleinte csak hébe-hóba járhattam, inkább hóban, mint hében, amikor nem kellett a mezőre vagy a juhokkal járni. Olvasni viszont nagyon szerettem, elbújva, a szénatartóban is olvastam.

– Bár nem itt kezdte, mégis Szovátán járta ki a középiskolát, ahol a 60-as években megvolt a lehetőség az egyetemre való felkészülésre…

– Nagyvárad és Szatmár közötti nagyközségben, Érmihályfalván kezdtem a középiskolát. Édesanyám azt mondta Rozália nővéremnek, aki nemrég végezte az egyetemet, s odahelyezték matematikatanárnőnek: „vidd el ezt a gyermeket, jön reánk a kollektív, az újabb nyomorúság, veszik el a földeket, apátokat már hívogatják, nem tudom, mi lesz velünk, legalább ő szabaduljon meg ettől”. Ők tényleg nem szabadultak meg: 1962 tavaszán, szinte utolsóként a környéken megalakult a kollektív gazdaság. De én sem szabadultam meg székely mivoltomtól Érmihályfalván! Azon vettem észre magam, hogy „góbé” lettem, ezt a megnevezést addig nem is hallottam; kacagták kiejtésemet, beszédemet, furcsállták priccses nadrágomat, bakancsomat. Nővérem és sógorom családja kedves volt hozzám, de nekem nagyon hiányoztak a dombok, a hegyek, Rapsóné vára, a Küküllő csobogó zenéje, és alig vártam az iskolai év végét, hogy hazajöhessek. Itthon viszont nem örömbe, de temetési hangulatba csöppentem. Akkor láttam apámat sírni életemben, amikor lovak nélkül jött haza, mert ott kellett hagynia őket a kollektív istállóban; elvitték az ekénket, boronánkat, szekerünket is. Ezekkel az élményekkel a tarisznyámban kezdtem szovátai tanulmányaimat. Kiváló tanárok tanítottak az akkori Ady Endre középiskolában; hálával emlékszem mindannyiukra.

– Milyen emlékei vannak a kolozsvári egyetemi évekről?

– Érettségi után Marosvásárhelyen szerettem volna továbbtanulni, ez volt számomra a város, abban az időben rajoni és tartományi központunk, ide kellett jönnöm a személyazonosságimért, itt soroztak be katonának is a várban. A pedagógiai főiskolán viszont megtudtam, hogy a magyar–történelem szakon, ahová felvételizni szerettem volna, 1965-ben nem indítanak újabb évfolyamot. Mitévő legyek? Kolozsváron, az egyetemen teljesen külön szak volt a történelem és a bölcsészet. Némi habozás és hegy alatti abrakolás után a francia–magyar szakra felvételiztem sikeresen, de az első félév közepén átiratkoztam az önálló magyar szakra. Döntésem nagyban meghatározta a továbbiakat. Az egyetemen sokféle impulzus ért, kiváló tanárok, professzorok tanítottak. A nyelvészek gyorsan felfedezték, hogy hiteles adatközlő szinten ejtem a székelyes, rövid, zárt e és az illabiális á hangot, és mindjárt nyelvjárási gyűjtőt és kutatót szerettek volna belőlem is faragni Márton Gyula professzor vezetésével. Szabó T. Attila nem akart ilyen hamar senkit sem nyelvtörténésszé előléptetni, de annál jobban tiszteltük hatalmas tudásáért, és tudtuk: minden reggel öt órakor első útja a levéltárba vezet. Példája lassan hatott, erjesztett, rákaptam névtani, helytörténeti, néprajzi írásaira. Az irodalomtörténeti órák mellett a szabadon választható kurzusok jelentették a többletet, számomra elsősorban Antal Árpád magyar művelődéstörténeti sorozata, ez állt legközelebb az érdeklődésemhez, a vérszegény népköltészeti órák nem hagytak maradandó nyomot, ennek ellenére a diplomadolgozatomat folklórból írtam. Mindezek mellett életem legfelhőtlenebb öt évét töltöttem Kolozsváron. Erdély főváro­sában habzsoltam a kultúrát, mindenbe belekóstoltam. Kitűnő magyar színháza, operája volt, évekig koncertbérlet is lapult a zsebemben, inkább eladtam a fél menzajegyemet, felváltva ebédeltünk, csakhogy színházba, koncertekre járhassunk. Már elsőéves koromban beszerveztek az egyetem színjátszó csoportjába, és Márton János zetelaki származású színész-rendezővel minden évben bemutattuk a magyar irodalom egy-egy kevésbé ismert színművét.

– Pályafutását a Mezőségen kezdte, de hamar a Felső-Marosmentén folytatta…

– Egyetemi tanulmányaim vége felé azon gondolkoztam, hogyan tudnék a népi kultúra jelenségeivel foglalkozni, az már világos volt, hogy ezt szeretném. Hívott az első éveit élő csíkszeredai megyei napilap, a Hargita, a Falvak Dolgozó Népe is szívesen közölte írásaimat, végül mégis a tanárság mellett döntöttem. Jövendőbeli feleségemmel egyszerre végeztünk, ő fizika szakon, és a dédai líceumba kapott kinevezést. Én az egyetlen meghirdetett Maros megyei magyartanári helyet választottam, hogy viszonylag közel legyünk egymáshoz. Így kerültem évfolyamelsőként egy mezőségi szórványfaluba, szinte tanyatelepülésre, a Mezőbánd melletti Mezőfeketére. Mozgalmas évek következtek, családalapítás, gyermekek születése, újabb tanári állomáshelyek, most már a Felső-Marosmentén, először Marosvécsen, utána Disznajón és Szászrégenben. Szászrégenben egy jó fiatal csapattal újjászerveztük, rendszeresítettük a városi irodalmi kör addig csak papíron létező tevékenységét.

– Hogy került Marosvásárhelyre?

– Múltak az évek, és egyre inkább éreztem, hogy nem haladok a néprajzi munkámban, szerettem volna jobban elmélyülni. Az a terület, aminek nekifogtam, a népszokások, eléggé gazdátlan volt. Közben megszületett a sóvidéki monográfia terve, abban éppen a népszokások fejezetét vállaltam, de sok szokásanyagom gyűlt össze a nyárádmenti és küküllőmenti falvakból is. Úgy gondoltam: egy országos hetilap, a Munkásélet Maros és Hargita megyei tudósítójaként, amelyre megbízatást kaptam, több időm jut a terepmunkára, kutatásra, a szokásalkalmakon való személyes részvételre, és naivul azt hittem, hogy a lapban az egyszerű emberek valóságos mindennapi életével és művelődésével lehet foglalkozni – ezt előbb Régenből láttam el, majd Marosvásárhelyről.

– 1990-ben megalakult a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola, amelynek 31 évig tanára, ebből 21 éven át igazgató-tanára volt. Mi adta az ötletet, hogy ebbe belevágjon?

– Ez nem egyik napról a másikra történő ötletszerű döntés volt, sokat vívódtam, amíg elvállaltam az igazgatói tisztségét 1993 szep­temberében. A főiskola tanrendjébe az állami posztliceális tanítóképzőkéhez hasonlóan beiktatták a néprajz–folklór tanítását, és ezzel 1991-től engem bíztak meg – az előző tanévben nem volt gazdája –, én pedig kedvet éreztem erre a szívemhez közel álló feladatra. A főiskola létrehozását az tette szükségessé, hogy a ’89-es kedvező romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban és kántorokban. Ebben a vajúdó időben egyre jobban belekerültem az iskolaszervezési gondokba is. Egy nagykőrösi néprajzi konferencia idején, 1992 júliusában, a marosvásárhelyi vártemplom gyülekezeti kapcsolata révén sikerült testvériskolai megállapodást kötni az akkor éppen újjáalakult Dunamelléki és Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola vezetőivel. Ennek alapján azóta a marosvásárhelyi főiskola a nagykőrösi kihelyezett tagozataként is működik, napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karaként.

– Megjelent tíz önálló kötete, 63 tanulmánya és 148 néprajzi írása mellett fontosnak tartotta, hogy 20 néprajzi kisfilmnek legyen a társszerzője.

– Amikor a hetvenes években a sóvidéki dramatikus szokások gyűjtésébe fogtam, és fényképeket kerestem, alig találtam egy-két régebbi felvételt. Ez a másutt is tapasztalt helyzet ösztönzött arra, hogy olyan szélesebb pászmájú népszokásgyűjtésbe kezdjek, amely nem elégszik meg az emlékek és más adatok, a cselekvéssor, a szöveg, az énekek, a háttérinformációk írásbeli rögzítésével, hanem célja az is, hogy a fotográfia és a film képi többleteszközeivel dokumentálja a szokásokat és az azokban otthonosan élő, mozgó, játszó embereket. A nyolcvanas években Bálint Zsigmond fotóművész barátommal kezdtük járni a falvakat. Olyan udvarhelyszéki és marosszéki falvakat jártunk egyre növekvő szívszorongással, melyeket lassú pusztulásra ítélt a ceaușescui „falurendezés”. Az akkor készült népi gyermekjátékokat, mesterségeket, népviseletet, fonóbeli és farsangi szokásokat megörökítő fényképek vizuális értékükön túl társadalom- és mentalitástörténeti jelentőséggel is feltöltődtek. Néprajzi kisfilmet először Schnedarek Ervinnel készítettünk 1982-ben és 1983-ban az alsósófalvi farsangtemetésről és fonójátékokról, utána nagy szünet következett. A kilencvenes években Bálint Zsigmonddal és Miholcsa Gyulával dokumentáltuk fényképsorozattal és filmen az illyésmezei betlehemezést, a nyárádselyei istvánozást, a szentgericei csutakhúzást, a mezőkölpényi, mezőpaniti, szásznádasi és szentháromsági farsangi játékokat és a kis-küküllőmenti Csávás óesztendei tüzeskerék gurítási szokását, Birinyi Józseffel és Tari Jánossal pedig az alsósófalvi farsangtemetésről készült egy félórás antropológiai film. A kétezres évek elején Kötő Zsolt kolozsvári filmes szakemberrel és Karácsony Molnár Erika budapesti néprajzossal közösen készítettünk kisfilmeket a nyárádmenti, marosmenti, sóvidéki, gyergyói, mezőségi karácsonyi, farsangi, húsvéti és pünkösdi népszokásokról. Ezek közül a Farsang farkán című húszperces film (torockói, kibédi és beresztelki farsang végi dramatikus szokásjátékok 2000-ben) a magyar néprajzi és antropológiai filmek szemléjén, az első dialektus filmfesztiválon, 2002-ben a zsűri különdíját kapta. Ezeket a filmeket a bukaresti televízió magyar adása, majd a Duna TV többször sugározta.

– Az elmúlt öt év terméséből mit szeretne kiemelni?

– Földi és égi gazda gyermekeként, hetvenen túl tisztában voltam vele, hogy eljött az őszi betakarítás ideje. Az esztendő ünnepeihez fűződő erdélyi dramatikus néphagyományról, a játékos népszokásokról szóló rövidebb írásaimat az Ünnepeink népi színháza című könyvben csokorba szedtem a 2017-es esztendő végén. Arra törekedtem, hogy szakmai hitelességgel, de ne csak a szűk szakmához, hanem a szélesebb közösségünkhöz szóljak, olvasmányt is nyújtsak. Ugyanezt próbáltam megvalósítani a Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken című könyvvel a szülőföldem népi kultúrájáról 2020-ban. A Mentor Könyvek kiadónál 2021-ben megjelent Összenéztünk, értettük egymást, Bálint Zsigmond fotóművésszel közös könyvünkben, szóban és képben néhány jellegzetes erdélyi népszokás fél évszázadnyi sorsa, funkciója, a gyűjtés és dokumentálás társadalmi és emberi viszonyai kerültek terítékre. Ugyancsak ennél a kiadónál jelent meg 2018-ban a Népismeret, szolgálat, jövendő című könyvünk.

– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?

– A fiókban sok minden van, amit a szellemi szekeres útjaimról hoztam és még nem sikerült kipakolnom teljesen. Ha az őszi, kegyelmi időm engedi, megtenném.

– Milyen kapcsolatot ápol szülőfalujával?

– Szülőfaluja, szülővidéke természetes módon viszonyítási pontja, sőt a világ közepe lehet a néprajzosnak. Gyermekkoromban minden folyóvízre, patakra, amit másutt megláttam, egyből rámondtam: „né, itt es egy Küköllő, ott es egy Parajd pataka”. Nem szakadtam el Parajdtól és környékétől, gyakran megfordulok fizikailag is arrafelé, s bár legtöbb napomat másutt élem, a hegyek-dombok, érzelmek tetején, Rapsóné útján szinte naponta hazaszekerezem. Otthon vagyok abban a városban is, amelyben jelenleg élek és dolgozom, szeretem Vásárhelyt, de néha nagyon hiányzik a Küküllő csobogó zenéje, és a testet-lelket gyógyító, sós és fenyőillatú levegő.