Lelki ráhangolódás, flow élmény, révülethez hasonló átélése egy másik ember érzésvilágának, pedig ez a „másik ember” nem is igazi, csupán egy író által kitalált, fiktív alak… ezekhez hasonló gondolatokat sokszor megfogalmaznak a színészetről, és a nézőkről is, akik érzelmileg bevonódnak ebbe a folyamatba. Mindennek évezredek óta elsődleges célja katarzishoz vezetni a résztvevőket, kivéve persze, ha az egész csak hazug látvány, öncélú hatásvadászat és nem vezet sehová. A katarzis eredeti jelentésében az ókori görög drámák rendeltetésére utal: kiemelni az embert a hétköznapokból és a megtisztult erkölcsiséggel ünnepet hozni létre a lelkében. A modern tudományos viselkedéskutatások tárgya, hogy ez ma hogyan valósul meg, egyáltalán lehet-e még beszélni a katarzis létezéséről. Meddig fokozható a játék egészségkárosodás nélkül, hiszen a szereplők az átéléshez különös terhet raknak önmagukra, nemegyszer különböző enyhébb vagy erősebb tudatmódosító szerek fogyasztását is segítségül hívják, de alkohollal, droggal a színpadi siker a valóságban önsors-rontásba torkoll, az öntudatlanságba űző mámor nem hoz katarzist, viszont valamilyen mértékű „önhipnózis” mindig felsejlik, hogyan hat tehát és válik orvossággá vagy méreggé ez az „utazás” a művi világban. A hatást sokan a tudatalattival hozzák kapcsolatba, mások egyenesen megmosolyogják, ironizálják a színészkedő hókuszpókuszt, az emberek hiszékenységét manipulált érzelmekben és befolyásolhatóságát a valóságlátásban. A színjátszás sokszor nélkülözi az előbb felsorolt mélységeket, önmagáért való szórakoztatás, a tömegszórakoztató ipar (show business) része.

A szerep rendezett játékká sorvad, amelyben sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, sem a szerepjátszónak, sem a nézőnek nem kell átélnie semmit. Senkinek egy tapodtat sem tér el bármerre is a megkövesedett világértelmezése, az erkölcsiségről nem is beszélve, mert a beleélés, a spontaneitás helyét teljesen átveszi a megrendezett szövegmondás és mozdulatsor, ripacskodás, nemegyszer életveszélyes, nyaktörő mutatvány a díszletek gerendáin, és amelyben a nézők, szerencséjükre, nem vesznek részt tevékenyen. Az utóbbiak együttérzése amúgy is fennakad az értetlenség és a borzongás hálóján, és már csak azt remélik, hogy a színész testi baleset nélkül megússza a „drámát”. Vajon hálásak vagyunk vagy utáljuk bevallani, ha a színjáték nem hagy közömbösen? Ezelőtt tíz évvel Csíkszeredában az Éjjeli menedékhely előadása után egy ismerősöm könnyeit törülgetve közölte, mennyire meghatotta őt a színpadon ábrázolt lecsúszott emberek élete, különösen Füles, vagyis az általa alakított öreg vándor sorsa. Megkérdeztem, vajon befogadná-e Lukát, mármint ezt az „élő” öreget a házába. Hát nem! Te sem, kedves olvasóm, én sem. Az igazi kérdésem ellenben az, hogy az elmorzsolt könnyeket katarzis okozta-e? „Mennyire azonosulsz a szerepeddel? – kérdi a mélyinterjúban Sarány István Fülest (Játék a deszkákon. Fülöp Zoltán színművésszel beszélget Sarány István című könyv. Csíkszereda, 2024). – Muszáj. Az én szempontomból muszáj. – Gondolom, ez teljes mértékben egyénfüggő. – Persze, megint rossz szót használok, így tanultam. Nem, ezt így láttam, így loptam el. Én a megélő színháznak vagyok a híve, hogy igenis történjen meg bennem is az a dolog. – Tehát te nem Tevjét [Hegedűs a háztetőn] játszod, hanem te vagy Tevje. – Muszáj az legyek ahhoz, hogy hiteles legyek. És bármelyik szerepet alakítom, azonosulok vele… ha átszűröd magadon és átéled, akkor megvan a szerep. Akkor megvan a figura, akkor te vagy… nem a színész kell bőgjön! Hanem te, a néző! Azon kell bőgjél, amit a színész közvetít.” Így ér körbe tehát az általam keresett katarzis: a színházi előadásnak a közönség is szerzője és rendezője és szereplője, hiszen a befogadói visszajelzés minden egyes alkalommal azonnali és megismételhetetlen. Vannak elvárható reakciók, de többnyire kiszámíthatatlanok: ennél, amannál a jelenetnél szokott a nézőtér nevetni, tapsolni, néma csendben hallgatni, türelmetlenül fészkelődni stb. A lexikális, vagyis tényekre alapozott életrajz, az életrajzi regény, a mélyinterjú külön-külön műfaj a szépirodalomban és a publicisztikában. A megértést, az elfogadást segítik, miközben egy kiválóság szakmai ismertségét teszik személyesebbé. Kíváncsiak vagyunk a másik emberre, ki s miféle, honnan indult, hová jutott. Kíváncsiak vagyunk a másik emberre akkor is, ha ismerni véljük „egyoldalú” találkozásokból: Füles a színpadon, mi a nézőtéren. Kíváncsiság, irigység, rajongás, csodálat, megértés, elutasítás és megannyi más érzés is kapcsolódhat a mások hírnevének tudomásulvételéhez. Ám a művészetben a katarzis az ünnepi ajándék… ha az ember hajlandó befogadni az üzenetét. A színpadot a játék teszi élővé, a könyvet az olvasás.