Bizony mondom néktek. Régiesnek, bibliai szókapcsolatnak értékeljük, és ma már csak templomban hallhatjuk, amikor az Újszövetségből idéznek. Szómagyarázatok és szótárak szerint a régi székely nyelvjárásban, a köznapi beszédben is használatos volt, a nyelvtörténetben bizonszónak, bizonyszónak nevezik. A bizonyszó annyit jelent, mint becsületszó: bizon mondom, bizonyomra mondom, igazamra mondom annyi, mint becsületszavamra. Aki pedig hazudott, azt a székely „úgy ledarabolta [leszidta], hogy nem hagyott rajta egy krajcár ára becsületet sem. A bestelen/becstelen ember elásta magát, eltemette a becsületét” (Györffy Iván: Székelyföld, Háromszék és Kiss Mihály: Székelyföld. Magyar Nyelvészet, 1856–1861). A bizonyszónak tehát becsülete volt, ha olyan ember mondta, akinek a tisztességéhez nem fért kétség. Ki merné ma egy történet vagy cselekedet hitelét a saját becsületszavával alátámasztani? Na és elég lenne a bizonyszó a mikro- és makro-, családi és tágabb közösségnek, a társadalomnak, hogy higgyenek neki? Mondjuk, tények, statisztikai adatok helyett így kezdenének egy szokásos heti-havi hivatalos sajtótájékoztatót valamelyik adminisztratív vezetőségnél: becsületszavamra, igaz, hogy az alkalmazottak tegnapelőtt jelentős fizetésemelést kaptak. Mindenki azt hinné, hogy a szóvivő éppen viccel, és az egésznek az ellenkezőjét kell érteni, ha nem éppen arra gondolnának, hogy szegénynek elment az esze. Néha ugyan közéleti személyiségek is bizonygatják, legtöbbször megjátszott szerénységgel palástolva a kioktató fensőbbségüket, hogy hinni kell (!?) nekik, de nem nagyon teszik hozzá a bizonyszót: becsületszavamra. Mondják, a szó elszáll, az írás megmarad. Ám ez esetben mégis úgy tűnik, hogy réges-régen a kimondott szó, a másik ember szemébe nézve és közben hivatalos okiratok nélkül, egy szövetséget kézfogással megpecsételve (a kézfogás gesztusa ma is használatos egészen a legfelső protokollig) maradandóbbnak és hitelesebbnek bizonyult. Annak idején! Becsületesség.

Mit jelent ma? Értjük egyáltalán? Ha például úgy jellemeznek valakit, hogy szegény, de becsületes. Vagy úgy: gazdag, de becsületes. A de szó mögötti tartalom is olyan hosszasan magyarázható, hogy akár regény, akár társadalomtudományi tanulmány születhetne belőle. Például valaki szegény, de nem lop, nincstelenségében is képes megőrizni az emberi méltóságát, tiszteli a másik ember tulajdonjogát, a közösséget, mindez talán-talán olyan tulajdonságokkal, jelentős értelmi és érzelmi javakkal is felvértezi, amelyekkel képes lesz a szegénységből való kiemelkedésre. Vagy nem! Végletes esetben megélhetési bűnözővé válik, igencsak kifejező és könnyen érthető meghatározás például a bolti élelmiszerlopások magyarázatára, a megélhetési bűnöző még egyféle erkölcsi felmentésre is számot tarthat. Ha a gazdag ember becsületességét a de szócska vezeti be, ismét csak arra gondolhatunk, hogy az illető nem lopással szerezte vagy tartja meg a vagyonát. Az Értelmező szótár célravezető fogalmazása szerint a becsületesség „a társadalmi együttélésben a koronként és helyenként változó társadalmi szokásoknak megfelelően kialakult erkölcsi eszmény, amely az egyén vagy valamely közösség magatartását az igazság, az erkölcs, emberiesség szellemében irányítja. Az egyénnek ehhez való alkalmazkodása, mint önbecsülésének és társadalmi értékének alapja. Hivatásnak, feladatnak, megbízásnak hű és lelkiismeretes teljesítése, kötelességtudás.” Így hát, aki gazdag, de kevés a becsülete, és az esik meg vele, hogy nem sokra becsülik otthon, mehet oda, ahol még nem ismerik, ahol az aggasztóan sok háttérértelmű de szócska láthatatlan köpenyében egy egész életet ellébecolhat, azaz gond nélkül úgy élhet, hogy csak teng-leng. Érdekességként jegyzem meg, hogy minap egy nyelvészeti tanulmányban olvastam, hogy az ellébecol szó divatossá vált a futballszurkolók szlengjében, arra a játékosra mondják, aki nem veszi komolyan a mérkőzést. Bizonyomra mondom, hasznos volna, ha innen átemelnék a kommunikációs menedzsmentbe (pléldául szakmai kiértékelések) és közbeszédbe is a hivatalosan még le nem leplezett, de a népi igazságérzetben már „bestelen” személyek jellemzésére, akik lezseren és mosolyogva ellébecolnak a pályán, tehetségesen körülírják a saját életüket és tevékenységüket, de…de…de valójában sóbálvánnyá dermedve da…da…dadognak, amikor a bizonyszót próbálják kimondani. Bizonyomra mondom, nem szándékom ledarabolni bárkit is, éppen csak fecsegek, magam sem tehetek arról, merre gördülnek a girbegurba gondolatok.