Ezelőtt száz évvel örvendetes hír volt, mint ahogy ma is az lenne, hogy „C. Klárika és G. Béla örök hűséget esküdött a csíkszeredai római katolikus templomban”. Jómódú és talán szélesebb körben is ismert polgárok lehettek, ha fizették ezt az értesítést, ami a népszerű budapesti Magyar Nők Lapja 1942. decemberi számában jelent meg, a Himen Hírek rovatban. A himen szó jelentése házasság, esküvő, nász. Klárikát és Bélát tehát a „himen rózsalánca” kötötte össze, ez pediglen megszokott költői kép volt akkoriban, ha az esemény prózai orcáját akarták líraivá finomítani. Azóta a himen orvosi szakszó, más jelentéssel, egyébként teljesen elöregedett, elavult és végelgyengülésben meg is halt. „Élnek még? – kérdi Kosztolányi Dezső a Nyugat 1909 szeptemberében megjelent Öreg szavak című tárcájában (Nyelv és lélek. Bp., 1971), majd így folytatja: – Ó, én még gyakran találkozom velük. Olykor-olykor mint az öreg koldusok, mankóikkal kopogtatják meg az ajtónkat. Úgy tetszik, hogy még csak egypár pillanat, és összeszedik sátorfájukat, és elvánszorognak a legelső keresztútig, békésen és alázatosan meghalni. Aztán újra visszatérnek. Halálos betegen jönnek búcsút mondani.

Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. De majdnem mindennap elém biceg egy-egy öreg szó, kiérdemült cselédje a nyelvhasználatnak, falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel, s minden mozdulatuk a szenilitásról és egy utolsó csökönyös nekirugaszkodásról beszél. Ezek a szavak egy évtized múlva valószínűleg már csendes halottak lesznek. Mi a haldoklásukat nézzük végig.” A himen szó Kosztolányi korában még virágkorát élte, és nem érte semmiféle életveszélyes fenyegetés. A Kosztolányi által felsorolt szóhalálok közül, mint kebel, hon, bú, dicső, lánglelkű, hív cimbora, mely annyi mint hű barát, lantos és dalnok, mely annyi mint író és költő, nagyjából ma is érthetők, nem úgy, mint a himen, ami ma csak a női test szemérmetes anatómiájához kapcsolódik. Falus Róbert A római irodalom története (Bp., 1970) című műve szerint a himen-versek első költője Catullus (i. e. 87–54). Költészete folytatásos szerelmi regény, amelyben rajongás váltakozik az átkozódással, és amelyből megtudjuk, hogy szíve hölgye sokak kedvese, állhatatlan a hűségben és nagyon unja a költőt. Pedig a költőnek köszönhetően maradt fönn az emléke, azt mondják, Catullust Lesbia, az emberiséget Catullus ajándékozta meg a szerelmes csók fontosságának költői felismerésével, amit minden kor költői azóta is vallanak. Az ő „találmánya” az odi et amo: „Gyűlölök és szeretek. S hogy miért teszem? Én se tudom, hidd. / Bennem történik, s kínja keresztre feszít.” Erre az évszázadok óta frissen maradt, őszinte emberi érzésre épülnek ma is a közkedvelt szappanoperák történetei, annyira azért elrugaszkodva a valóságtól, hogy általában a gyűlölök és szeretek kettősségéből a boldog végkifejlet, vagyis az „igaz” szerelem érvényesül. A valóság sokrétű. Ady Endre Dús lovag násza című (Vér és arany című kötetben, 1907) igencsak különös versében szó nincs igaz szerelemről, boldog végkifejletről, Dús lovag sem ifjú szerelmes, hanem ványadt vénember, aki pénzen vesz himent: „Szűz asszonyok: friss telivérek / S tüzes fiúk bilincsbe verve / Állnak. / Ez: halvány Dúsnak nászi terme. / Jön Dús lovag az asszonyával: / Virágosak, ványadtak, vének. / Fölbúg / Szerelmesen, búsan az ének. / Virágos ágy, csalóka tükrök, / Nehéz parfüm. A fény fölissza / Csókjuk / És százszorosan szórja vissza. / Bilincses ifjak, friss leányok / Állnak, várnak, tűrnek, figyelnek, / Sírnak / És nászdalokat énekelnek.” Jöjjön végül egy nem sírós, hanem nevetős és kedvesen játékos himen-vers. Csokonai Vitéz Mihály: „Himenhez. Gyanús Himen! Sokan bánják, / Hogy a szívet nyűgbe hányják / Komor fogadásaid. / Édes Himen! / Az enyimen / Csiklandók szent láncaid.” Mondhatjuk, hogy a himen szó megöregedett, majd sok-sok évvel ezelőtt végelgyengülésben meghalt. Kosztolányi szerint a szavak újjászülethetnek, friss erőre kaphatnak: „Egyik pompás, mongol zamatú szavunk a hölgy, amely egy időben már majdnem divatját múlta, otthonos nemcsak írásainkban, de köznapi társalgásunkban is.” Kosztolányi nem érte meg azt az időt, amikor ismét divatját múlta a hölgy, senkit sem neveztek hölgynek, hanem legfeljebb asszonynak, néninek, de leginkább elvtársnőnek. Aztán jött egy rendszerváltás, az elvtársnő kiment divatból, de a nőket meg kellett szólítani. Lehetőleg udvariasan: Hölgyem! Így hát sokadjára újjászületett. Mármint a szó. Nem csak a szó! Bárki újjászülethet, elagghat vagy sokféleképpen megváltozhat egy minutum alatt, attól függően, hogy milyen néven, milyen hangsúllyal szólítják meg.