Idén százhúsz éve, hogy megjelent Eötvös Károly A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége című könyve. A könyv tárgya az 1882. év húsvétjának egyházi rituálékkal és néphagyományokkal tarkított kegyes ünnepkörét igencsak elcsúfító, mondhatnánk úgy is, hogy még emlékezetnek is ijesztő, tömeghisztériát keltő és vérvád néven elhíresült, Európa-szerte hírhedtté vált eseménysor, amely egy magyar községben, Tiszaeszláron kezdődött. A középkor óta vérvádnak nevezik a zsidó közösségek ellen tett feljelentéseket, amelyek a történelem során abból a hiedelemből táplálkoztak, hogy ezek húsvét közeledtével gyermekeket gyilkolnak meg azért, hogy vérüket a húsvéti kovásztalan kenyér sütésére felhasználják. A vérvád perbe torkollott, amely 1882–1883 között zajlott Tiszaeszláron, majd Nyíregyházán, politikai zűrzavart és óriási közéleti vitákat gerjesztett, a korabeli sajtóban pedig túlnőtt az országhatárokon, vallási, politikai, jogi vélemények ütközőpontja lett Európában nemzetközi szinten is. A vérvád és a per, amelyben a helybeli zsidókat egy keresztény cselédlány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával gyanúsították meg, a jogi vitából, vallási hovatartozásból, illetve a babonás elfogultságból kilépve rövidesen ürüggyé, azaz a szembenálló politikai erők összecsapásának terepévé vált, nem mellékesen nagy hatással volt a magyarországi zsidóellenesség megerősödésére.

Ennek önjelölt vezéralakjai Ónody Géza tiszaeszlári birtokos és Istóczy Győző, akik képviselői szerepükben a parlamentben is elismételték a vádakat, de már az egész zsidóságra vonatkoztatva, általánosítva. Fontos hangsúlyozni, hogy az 1882-ben a falubeli zsidók ellen megindult eljárás, majd az 1883-ban lezajlott per, amelyben Eötvös Károly ügyvéd és társai vállalták magukra a zsidók védelmét, a vádlottak felmentésével végződött. A tiszaeszlári vérvádper Európa-szerte példátlan felháborodást keltett. A magyarokon kívül Európa legkiválóbb keresztény teológusai és haladó értelmiségei is elítélték a pert, amelyet ókori, középkori babonák maradványának neveztek. A Torinóban élő Kossuth Lajos tiltakozásában középkori előítéletnek, Magyarország gyalázatának és a civilizációhoz méltatlannak nevezte a vérvád-ügyet. A fiatal Mikszáth Kálmán a Pesti Hírlap tudósítójaként a helyszínen végigkövette a tárgyalást, oknyomozói munkát is végezve megkeresett és megszólaltatott zsidóbarátot és -ellenséget, urat, polgárt és parasztot, megpróbált tárgyilagosan tudósítani a perről, amelyben meglátása szerint egyetlen szereplő sem tudott teljesen elfogulatlan maradni, ezzel a független hozzáállásával aztán el is nyerte minden oldalról a jutalmát: az egyik oldal antiszemitának, a másik zsidóvédőnek bélyegezte meg az írót. Mikszáth egyértelműen elítélte a kibontakozó antiszemitizmust, a vérvádban nem hitt, látta, hogy a politikai érdek hogyan manipulálja a közvéleményt, rendel maga alá mindent… de nem mindenkit! Eötvös Károly (1842–1916) politikus, ügyvéd, író, publicista, országgyűlési képviselő, korának egyik legnevesebb jogásza és legismertebb közéleti személyisége, a vádlottak védője, majd a per történetéről szóló könyv szerzője, a vérvád-pert követően világhírt szerzett magyar, akiről az volt az európai értelmiségi vélemény, hogy az emberiség egyik legbecsületesebb és legbátrabb férfija. Eötvöst az Izraeliták Országos Irodája kérte föl a védelem képviseletére. A parlamentben Ónody Géza és Istóczy Győző képviselők által hangoztatott vádak, a zsidókkal való teljes leszámolás követelése, a dunántúli és északi megyékben kitört antiszemita zavargások légkörében a Függetlenségi Párt vissza akarta tartani Eötvöst attól, hogy vállalja a megvádolt zsidók védelmét, ő azonban eleget tett a felkérésnek. Legfőbb műveként értékelik a per történetét megvilágító, 1902-ben megírt és először 1904-ben, éppen százhúsz éve megjelent A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége című könyvét. Eötvös a tiszaeszlári per történetét, hátterét, összefüggéseit, a szereplők személyes életmódját, illetve saját nyomozómunkájának folyamatát írta meg a tömeges hisztéria légkörében. Idézet az előszóból: „A hitnek igazságait keresni és bizonyítgatni sohase szül teljes eredményt, más hitnek igazságaival összemérni pedig gyakran veszedelmes. Ma szelíd korszakot élünk s az emberiség művelt részének erkölcsei nemesebbek, mint valaha. De a különböző egyházak igazságainak összemérése ma is keserűséget támaszt a lelkekben, a hitbeli viták ma is viszályra s villongások kitörésére vezetnének. S a nélkül, hogy bármi hasznát venné akár a tudomány, akár a lelkiismeret. A hitnél nem az a fődolog, mennyi abban a történelmi és természeti igazság, hanem az, mennyi benne az erő és a nemesség… A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz dühvel marcangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes lélek kötelessége lebírni őt.”