A házasságtörés, a szerelmi háromszög vagy annak gyanúja a köznapi életben először a pletykákban kerül nyilvánosságra; a történelem során akár halálbüntetést is kaphattak a csábítók, persze többnyire a nők; az irodalomban a tragédiától a nevettető komédián át a melodráma, ma szappanopera érzelgős történetéig minden műfajban megtalálható; a törvényszéken pedig a válóperben csúcsosodik és oldódik meg. A szocializmus éveiben például az erkölcs megóvása nemegyszer arra egyszerűsödött, hogy a párttitkár elvtárs az érintett személyeket különböző munka- vagy földrajzi helyre irányította, jó messze egymástól. Az elkövető mentsége a szerelem. Az ítélkező mentsége bonyolultabb, mert ő az adott kor valóságszemléletének képviselője. A szigorú szabálykövetők szemében a szerelem nem mentség, így a „bűneset felderítése” mellékszálon fut. Olvasmányaim során találkoztam egy olyan történettel, amelynek valódi főszereplője, az a bizonyos harmadik, akiről ma már mindenki tudná, hogy csaló szélhámos – és nemcsak a szerelemben –, akkoriban ismeretlen maradt, mivel az ő szerepét jelentéktelennek tartották az adott ügy felgöngyölítésében. A törvényszéki bíró végül a rejtélyes „a szívjóság perdöntő tanúbizonysága” alapján hozott ítéletet a vádlott javára, és minden más tényező eltörpült emellett. A régen volt 16. századi esemény egy gróf és felesége közötti pert idéz föl. A válópert a férj, Erbach grófja kezdeményezte a felesége ellen, akit hűtlenséggel vádolt, és ezért kérte a hivatalos vagyonelosztást, vagyis hogy a tulajdonukban lévő értékes ötvenszemélyes (!) asztali étkészletet neki ítélje a bíró. Valószínűsíthető, hogy annál is inkább vágyott rá, úgy tűnik, jobban, mint a feleségére, mert távolléte alatt az ezüst étkészlet mostanra arannyá változott, ami szerinte csakis úgy történhetett meg, hogy asszonya hűtlen volt hozzá, és ilyen szolgálataiért kaphatta ezt az ajándékot. Indoklása szerint a feleség hűtlenségéért kártérítés jár a férjnek, az ajándék tehát őt illeti meg. A történet pikantériája, hogy az aranycsináló vándordiákkal a törvény őrei nem is foglalkoztak, nem keresték, hogy vallomásra bírják. Minek is, hiszen a tárgyi bizonyíték szem előtt volt, a „tudomány” felsőbbrendűsége nyilvánvaló és mindenki által elismert, azaz a kor szellemiségét követve nem kételkedtek az ezüst arannyá válásában, ám annál inkább az asszonyi hűségben. A meggyőződés felülírta a józan megfontolást. Tehát Erbach grófja hadba vonult a kor szokásrendje szerint, és otthon hagyta feleségét, a szépséges Annát s vele az ötvenszemélyes ezüst étkészletet is. Amikor aztán hazajött, ámuldozhatott, hogy időközben az ezüst arannyá változott. Ahelyett, hogy okos ember módjára hallgatott volna és örvendett volna a váratlan gazdagodásnak, a becsület álcája alatt felháborodva magyarázatot követelt a feleségétől. Megkapta: távolléte alatt egy rongyokba öltözött vándordiák járt a kastélyban, s a grófné jóságos volt ehhez a diákhoz, mert gyönyörűséges lantjátéka és éneke elbűvölte, hálából pedig tisztességes ruhát ajándékozott neki. Ezek után a diák volt hálás, és azt tette, amihez a lantjátékon kívül értett: vagyis az ezüstöt titkos praktikákkal átváltoztatta arannyá. A gróf nem kételkedett az étkészlet arany voltában, miért is tette volna, hiszen az látható volt, na meg tudhatta is, hogy ilyen létezik, ez alkimista tudomány, és transzmutációnak hívják, arra viszont erősen gyanakodott, hogy ennyi tömérdek aranyért cserébe elég lehetett volna néminemű ruhanemű. Válni akart tehát a nejétől, akit hűtlenséggel vádolt, és a vagyonelosztásnál magának követelte az arany étkészletet. A tárgyi bizonyíték, a tányérok, kések, serlegek szakértői vizsgálatát a lipcsei jogi egyetem tanári kara, a legnevesebb jogászok (!) végezték, akik ezeket valódinak mondták. Ők, ugye, a társadalmi hierarchiában elég magasan voltak ahhoz, hogy hozzáértésüket senki ne kérdőjelezze meg. Az alkimisták pedig, ha eljutott hozzájuk a hír, és akik ismerték e trükk technikáját, nevethettek a markukba. A periratokból kiderül, hogy a diákot meg sem próbálták előkeríteni, hogy vallomásra bírják, róla tulajdonképpen alig esik szó, hiszen az egész vád és védelem már nem a valóság felderítésével foglalkozott, hanem bonyolult és követhetetlen jogelvi vitává vált. A jogvita eredményeképpen a vajszívű bíró ítéletet hozott, hivatalosan kimondta a felek válását, az étkészlet tulajdonjogát pedig a grófnénak ítélte, mert „senki fiának nincs joga, hogy elvegye azt a fizetséget, amit egy hölgy szívjósággal keresett”. A történetben nem is annyira a szerelmi háromszög érdekes, hanem a szemellenzős, a kor divatjának megfelelő hiedelem az aranycsinálásban. Ez egy pillanatig sem képezte vita tárgyát a perben, az asszonyi tisztesség viszont annál inkább, és a hamis aranyfénynél is fontosabb a jogászi elme csillogása, valójában csűrés-csavarás: a jogvita. „Az emberi butaság kultúrtörténete” (Ráth-Végh István) lapjai maradandó példák arra, hogyan mond csődöt számtalanszor az egyébként felmagasztalt és ítélkezésre alkalmasnak tartott józan ész.