„Már nem érezzük olyan egyértelműnek és célszerűnek az életünket, nem érezzük olyan biztosan és félreérthetetlenül a valóságot és a valóság határait. Mintha lázasak lennénk. Ami eddig olyan fontos és magától értetődő volt, mint például, hogy a bűn csak fiziológiai elváltozás, csaknem sületlenül hangzik…” Időszerű gondolat, pedig nyolc évtizeddel ezelőtt született, amikor szintén időszerű volt az akkori háborús világban. Fónagy Iván (1920–2005) a nyelvelmélet és a mélylélektan kutatója írta le egyetemistaként 1943-ban A Romantika álma című fejezetben A mágia és a titkos tudományok című, azóta több kiadást is megért könyvében. Így folytatja: „Zerbino herceg nevelője panaszkodik e miatt ijedten az udvar felvilágosult háziorvosának. Azért fordul hozzá, mondja, mert fél, ha ez így megy tovább, előbb-utóbb még vallásos lesz. A ragály Zerbino hercegen magán ütött ki, aki orvosai legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy a virágot többre becsüli száz botanikakönyvnél, és ennek egyenes folyományaképpen egyre gyakrabban olvas költőket… a ragály egyre gyorsabban terjed.” A kérdés, ha annak nevezzük, egy évszázad múltán is megválaszolatlan maradt: lehet-e Zerbino példakép, azaz tartsuk becsben a virágot, amíg kézben foghatjuk, és dobjuk ki a róla szóló botanikakönyveket? A józan ész könnyű választ ad: botanikakönyvek nélkül nem ismerhetjük igazán a virágot, vagyis ismeretek nélkül mit sem érnek az érzelmek. Kedves Olvasóm! Könnyítésül közlöm, hogy Zerbino herceg soha nem élt a valóságban, ő „csak” egy irodalmi alak, akinek szülőatyja a német romantika irodalmi ágának jeles képviselője, Ludwig Tieck (1773–1853). A romantika akkor született, amikor az érzelmek mágiájával próbálták ellentétezni a józan és mindenhatónak emelt ész- és értelembeli megértést, ami olyan büszkévé teszi az embert, hogy gúnyosan lenézi, és ha módja van rá meg is alázza és kisebbrendűnek minősíti a világ átélésének minden más módját. Anélkül, hogy okoskodnék, összehasonlítanék, vagy az összehasonlítást magyaráznám, egyszerűen csak egymás mellé teszem, azaz idézem a híres japán bölcselő Daisetz Teitaro Suzuki szavait a virágról (Előadások a zen-buddhizmusról. Kelet és Nyugat. Erich Fromm – Daisetz Teitaro Suzuki 1957-ben megjelent Zen-buddhizmus és pszichoanalízis című könyvéből): „A zen-megközelítés azt jelenti, hogy behatolunk magába a tárgyba, és belülről vesszük szemügyre. Megismerni a virágot, annyit jelent, mint virággá válni, virágnak lenni, virágozni, mint a virág, élvezni a napfényt és az esőt egyaránt. Ha ez megtörténik, a virág beszélni kezd hozzám, és én megismerem minden titkát, minden örömét, minden szenvedését, vagyis egész életét, amely önmagán belül vibrál. Sőt e virág-megismeréssel együtt megismerem a világegyetem összes titkát, amibe beletartoznak önmagam titkai is, amelyeket eddig hiába kutattam, hiszen kettős életet éltem, a kutató és a kutatott, a tárgy és az árnyék életét… A valóságnak ezt a megközelítését nevezem én… a tudományelőtti vagy akár tudományellenes útnak. A valóságnak ezt a fajta megismerését vagy meglátását nevezhetjük akaratinak vagy kreatívnak is. A tudományos eljárás megöli, meggyilkolja a tárgyat, szétvagdossa, s ismét összerakva próbálja reprodukálni az eredeti élő testet, ami persze lehetetlenség.” Művészeti irányzat, bölcselet. Segíthetnek-e a létbizonytalanság nyugtalan napjaiban? A romantika eszménye szerint az ember ma is inkább egy érzelmes világérzékelés jelképe irodalomban, zenében, festészetben, filmben egyaránt, mint valóságos társadalmi lény. Érdekes, hogy ennek az irányzatnak a megjelenése, az érzelmeknek ez a felmagasztalása mindig akkor a legkeresettebb, amikor az ember mindennapi élethelyzete a legkevésbé sem romantikus. Kétségbe vonja ugyan az értelem mindenhatóságát, ami olyan büszkévé teszi a gondolkodást és a fejlődést, de nem veszi figyelembe a realitást, amelyben másféle lények élnek, mint a művészetek és bölcselők által teremtett álomvilágban. Bevallva vagy bevallatlanul mégis szükségünk van az álomvilág varázslatának költészetére, akkor is, ha sajnos csak görbe tükör marad. Szörnyülködhetünk, amikor a valóság kitépi a kezünkből a virágot, és az értetlenség gúnysziporkákat küld felénk, merthogy kit érdekel egy virág élete, ha nem is ehető, meg amúgy is csak haszontalan dísz az ablakpárkányon! Későn vagy egyáltalán nem vesszük észre, hogy amibe helyette belekapaszkodunk, az nem mindig tudomány, hanem köznapi hazugság és bóvli: műanyag ciráda, teátrális hadonászás őszinteségnek álcázva, üres politikai pátosz, anyagi javak. Mindeközben azt hisszük, fogyasztói vagyunk a jólét kínálatainak, holott azok minket tömnek telhetetlen bendőjükbe.