A mindennapi kenyerünk meglétének jelentőségét mindenki érti, de ha a legeslegkisebbnek vagy a legeslegnagyobbnak akarunk utánajárni, akkor talán a Guinness Rekordok Könyvét lapozhatjuk fel, ami 1955 óta minden évben megjelenik frissített adatokkal. Ebben természetesen nem találunk olyan leírást, amiből megtudhatnánk, hogy kinek jutott a legeslegkisebb falat az áldott mindennapi kenyérből, viszont a legnagyobbak híre-neve bekerült „arany” lapjai közé. Ezek sokszor tagadhatatlan érdekességük mellett is egy giccses és komolytalan életérzést aranyoznak be, bármennyire is büszkélkednek velük a létrehozói. Johan Huizinga A középkor alkonya című művében (1937) a múltban zajló nagyúri ünnepségekhez kötődő legeslegnagyobb, ehető giccstermékekről is szót ejt: „Az ünnepségek mindenféle üres pompája valami harsány hülyeség és ostobaság képét veszi fel. Olyan pástétomok készülnek, amelyekben emberek sokasága szórakoztatja a közönséget. Feljegyeztek egy pástétomot, amelyben egy huszonnyolc tagú zenekar zenélt, egy másikat, amelynek bálna formája volt, egy hatalmas asztalon állt és negyven ember énekelt benne. A pástétomot, természetesen, a mulatság közben folyamatosan ették az éhes vendégek. Az ízléstelen zagyvaság hihetetlen méreteket öltött. Ami számomra ebben mégis a legérdekesebb és a legmeggondolkoztatóbb, hogy ez a sok látványosnak, pompásnak szánt ötlet egyáltalán nem érte el a célját: nem a vidámságot, a jókedvet szolgálta, hanem mind szomorúbbá, pesszimistábbá tette az embereket. A kivitelezést pedig nem amatőrök, hanem a legnagyobb művészek végezték. Persze, ha a művész munkája nem szabad alkotás, hanem tervszerű, szolgai robotmunka, akkor hiába minden parancs és akarat, az eredmény vitatható lesz. A legnagyobb giccstermések, sajnos, nem maradtak ránk, csak feljegyzésekből ismertek. Hiszen a pástétomot megették, a megrendezett élőképek hazamentek a »művészi« rendezvény után és sem a nézők, sem a megszemélyesítők nem lettek egy csöppet sem vidámabbak, emberileg többek utána. A haszontalan látványosságot különböző elmés gépezetek is segítették, például toronyból angyalkák szálltak alá, hogy királynékat koronázzanak meg.” A grandiózus pástétom tehát lényegében ennivaló volt, maga a gondolkodás giccses, ami létrehozhatta. 2009-ben született meg egy borfesztivál melléktermékeként a világrekorder, vagyis minden idők legnagyobb magyar kenyérlángosa. A hírverés szerint a helyszínen hírességek tolongtak: élsportolók és külföldi turisták. A kenyérlángos 365 x 35 centiméter méretű, egybefüggő tésztaféle volt, 100 kiló lisztből, 20 kiló kovászból, több kiló sóból, valamint vízből állt össze, rákerült 20 kiló füstölt és pirított császárszalonna, 100 kiló hagyma, 60 liter kapros, fokhagymás tejföl. Hát… váljék egészségére, aki megkóstolta. Mindemellett megemlítem a régmúlt időkből az erdélyi óriáskenyér hadtápot. A 17. századi török világutazó, Evlia Cselebi, az oszmán csapatokkal 1660 és 1664 között járt tájainkon. Hosszasan taglalja a nagy vendégséget, amit a Küküllő nevű állomáshelyükön az erdélyi fejedelem adott az egész török-tatár hadseregnek: „Negyven darab tiszta fehér kenyeret egyenként egy-egy pár ökörtől vont szekérre helyezve hoztak ide, és e kenyerek mindegyike húsz lépés hosszú, öt lépés széles és egy ember termetéig magas volt. Azonfelül a tojásos, szezámos, szegfűszeges és kakule olajos [a kardamom török neve] kalácsokat hozó marhák számát Allah tudta. Én, szegény, megkérdeztem, hogy miként dagasztották és sütötték ezeket a kenyereket, ilyen választ adtak: ennyi és ennyi ezer mérő finomlisztet hozván, néhány ezer teknőben tésztát készítettek s e kenyerek nagyságának megfelelően várárok gyanánt gödröket ástak s azokban szépen tüzet raktak és az egész tésztát azokba a gödrökbe, a parázsra töltötték. Föléje szitált hamut hintettek, e fölé és oldalt pedig tüzet raktak. Hét óra múlva a tüzet eloltották, az árkokból annyi és annyi emberrel a kenyereket kiszedték, némely égett helyeiket késekkel levágták s azután a vendégek helyére hozták. E kenyereken kívül volt még 300 ökör mellett bika, juh és bárány, tyúk, galamb és gyorsan sült marhapecsenye. Összesen 3000 juh, 3000 bárány, hatszázezer cipókenyér, száz katlan darapiláf, száz katlan herisze [rizs mézzel és rózsavízzel keverve]. Ebben az országban rizs nem terem, azért rizspiláf nem volt. Ebéd után a muzulmán harcosoknak 300 hordó mézes serbetet adtak.” Kedves Olvasóm! A hamuban sült cipó mindmáig velünk maradt, de már csak a népmeséinkben a vándorló szegénylegények és mesebeli hősök tarisznyájában. A kenyér jó útitárs, mondták eleink. Marad a kérdés, hogy a bőség asztaláról mégis mekkora jusson belőle neked is.