Rengeteg dolog van a világon, amihez ragaszkodhatunk, pedig fabatkát sem ér. E szólásunkban egy picurka pénz, a batka nevét örököltük a múltból, a 16–17. században használták, de a vásárlóerejéről nem nagyon lehet tudni, azaz annyit mégis egy 1548-as feljegyzés nyomán, hogy három batka ért egy krajcárt, de egy krajcár is jóformán semmit sem ért. Haller János Pajzs, a békességes tűrésnek pajzsa című, 1682-ben Csíksomlyón megjelent könyvében így említ egy szegény embert: „Minden rongya nem ért volna három batkát.” A fabatka fából vaskarika csinálmány: tárgyi valóságban nem is létezik. A fabatka tehát nem fából készült batkát jelent, a fa jelzővel csupán az értéktelenséget nyomatékosította a keserűen tréfálkozó nyelvhasználat. Az 1848-as szabadságharc idején született meg az első olyan hivatalos pénznem, aminek felirata magyar nyelvű volt és papírból készült. Rövid időre ez vette át az arany, ezüst, réz pénzérmék helyét, és Kossuth-bankó néven lett ismeretes. A forradalom bukása után fizetőeszközként fabatkát sem ért, de emlékként való megőrzése politikai bűntettnek minősült, a hatóságok összegyűjtötték és nyilvános máglyákon égették el. Mind a rejtegetés, mind a tűzre vetés jelképértékű, és a cselekvőről üzente, hogy hová tartozik. Manapság egy-egy Kossuth-bankó numizmatikai értéke meglehetősen magas, pénzgyűjtők cserélgetik, vásárolják, különösen értékes, ha némelyiken Kossuth Lajos személyes kézjegye, aláírása is szerepel. A Kossuth-bankók égetésének egy ritka esetét jegyezte fel Tóth Béla A magyar anekdotakincs című gyűjteményében (Budapest, 1898–1903) az 1849-ben kivégzett aradi vértanúkkal kapcsolatban: „Midőn Aradon a tábornokokat kivégezték, Nyári Pál elkeseredve szólította fel fogolytársait, hogy üljék meg a vértanúk halotti torát. Ugyanez időben Howiger várparancsnok elégetés végett beszedetvén a foglyoktól a forradalmi bankjegyeket, a halotti tor paprikás húsát 34 000 pengő forint lángjánál főzték meg. Ugyanis a foglyok összetették bankjegyeiket, hogy inkább maguk égessék el, mintsem a várparancsnok gyönyörködjék pénzük lángjaiban. Ennek a Howiger várparancsnoknak, ki még a siralomházban is durva volt a tábornokok iránt, egynéhány nap múlva más lángokkal lett dolga. Egy puskaporrobbanás a falhoz mázolta. Szörnyethalt.” Oscar Wilde (1854–1900) angol költő szerint: „A gazdagoknál csupán egy társadalmi osztály tagjai gondolnak többet a pénzre: a szegények. Ők valójában másra sem képesek gondolni.” A jóságos adakozás a témája Oscar Wilde A Boldog Herceg című meséjének. Idézek belőle: „Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán. – Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott… Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelmes volt a legszebb nádszálba. – Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. – Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske –, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona… Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét… [helyette összebarátkozik a szoborral, ami/aki így mesél:] – Míg éltem és emberi szívem volt, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság… A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok… A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfiú. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? [a fecske apránként minden drágakövet, aranylemezt elvisz a szobor kérésére a segítségre szoruló szegényeknek mígnem]… Kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. A polgármester feltekintett a szoborra. – Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta. – Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel… – Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál! – Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok. – És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát. – Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.” Bizonnyal megható történet, ám ha kitörültük a könnyet a szemünkből, elgondolkodhatunk az író ki nem mondott ítéletén: aki a látszat mögött nem keresi a valóságot, annak véleménye fabatkát sem ér.