Még a héten látogatható Zsigmond Aranka textil- és festőművész, grafikus és művészpedagógus falikárpitjaiból nyílt kiállítás a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában, az emeleti termekben. A kiállított anyagot Lőrincz Ildikó művészettörténész, a Haáz Rezső Múzeum muzeológusa méltatta. özel 50 éve, 1973-ban nyílt meg Zsigmond Aranka textilművészeti alkotásaiból kiállítás Székelyudvarhelyen. Aztán az évek során az ilyen típusú kiállítások mintha megritkultak, kimaradtak volna a helyi „vizuális kultúrából”. Az utóbbi három évben eléggé szoros kapcsolatban álltam az alkotóval. Szerveztünk együtt életmű-kiállításokat, portréinterjúban beszélgettünk a különféle időszakairól és a három ország hatásairól, amelyekben élt és alkotott (Románia, Magyarország, Amerikai Egyesült Államok). A beszélgetések során világossá vált számomra, hogy nincs az a kiállítótér Udvarhelyen, ahol a teljes életművet be lehetne mutatni. Egy alkalommal csak egy-egy szeletét lehet kiemelni. Úgy gondoltam, ha a gazdag életmű egy periódusát akarjuk bemutatni, akkor megérett az idő arra, hogy Székelyudvarhelyen most az alkotó első húsz évét emeljük ki. A fiatal művész kezdeti időszakáról az egykori folyóiratok, szaklapok elég rendszeresen hírt adtak, mégis úgy tűnik, nem került be eléggé a köztudatba. Nem ismerik, holott Zsigmond Aranka már a pályája kezdetén beírta nevét a kortárs textilművészeti mozgalmak történetébe. Sütő András 1975-ben a marosvásárhelyi Új Élet szerkesztőségében megnyíló kiállítása kapcsán „a jelenkor Penelopéját” üdvözölte, a hűség, az állhatatosság és a türelem e mitologikus hősnőjéhez hasonlítva Zsigmond Aranka alkotói módszerét és magatartását. Zsigmond Arankát a középiskolai évei alatt Nagy Pál irányította a textilművészet felé, az ő útját követte egész pedagógusi pályája során, tőle megtanulta a könnyed, görcsmentes komponálást, a színek használatát és a mondanivaló tömör megfogalmazását. Főiskolai tanárai közül Szentimrei Juditot emelném ki, akitől a különféle szövéstechnikákat elsajátíthatta, és aki a hetvenes évek megszorításai között is lehetőséget teremtett arra, hogy betekintést nyerjen az akkor kortársnak számító legújabb európai kísérleti törekvésekbe. [caption id="attachment_155780" align="alignnone" width="1263"] Zsigmond Aranka: Belibbenő fátyol – A család, 1988[/caption] Az európai textilművészeti mozgalmakból a hozzánk közelebb eső Magyarországon lezajló folyamatokat vázolnám fel. A 20. század elején Körösfői-Kriesch Aladár szövőműhelyt alapított Gödöllőn, ahol rajta kívül Nagy Sándor, Lakatos Artúr, Faragó Ödön, Vaszary János is tervezett, ma már klasszikus értékűnek mondható faliszőnyegeket. 1916 után kezd kialakulni a saját kezűleg szőtt kárpit egyéni nyelvezete. Azonban csak 1968-at tekintik a 20. századi textilművészetben az áttörés évének: az iparművészeten belül ekkor önállósul a textil. A folyamatot, amely a textilnek a képzőművészeti műfajokhoz hasonlóan egyéni arculatú műfajjá válását segítette, 1970-től a szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálék, a velemi textilművészeti alkotóműhely közel évtizedes fennállása, majd 1992-től a Magyar Textilbiennálék sora támogatta. Ekkoriban a művészek már magát az anyagot tették vizsgálat tárgyává, a felületet szétbontották és a fonalat manipulálták. Ezzel a merőben modern felfogással nemcsak a kortárs textilt újították meg, hanem az egész magyarországi képzőművészetben revelációt hoztak, ami gyökeres szakítást jelentett a textil – akár a szövött, akár a festett – hagyományos formájával. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola textil szakos tanárai és diákjai a lehetőségekhez mérten csatlakoztak a 60-as és 70-es évek kortárs európai textilművészeti megújító törekvésekhez, a tértextil erősen intellektuális, képzőművészeti kötődésű tematizálásához. A textilművészet Európában felfutó vonulataival egyszerre az Erdélyben alkotó textilművészek egész sora, köztük Szentimrei Judit és tanítványai nemcsak a szemnek tetsző, hanem gondolatokat is megjelenítő alkotásokat hoztak létre. A teljesség igénye nélkül csak pár nevet említek: Tamás Anna, Gazdáné Olosz Ella, Bódis Erzsébet, Gazda Klára, Károly Zöld Gyöngyi, vagy a Székelyudvarhelyen élő Török Erzsébet és még sokan mások. A textilművészetet itthon meghonosítók és gazdagítók közé tartozott Zsigmond Aranka is, aki a hetvenes-nyolcvanas években készült textilterveivel és festményszerű szőtteseivel az ábrázolás, a gondolati tartalmak stilizált formában való megjelenítésére törekedett, akárcsak említett kortársai. Az itt kiállított falikárpitok tükrözik: alkotónk az experimentális textilművészet egyik emblematikus alakja. A legkoraibb periódusából A három szent címmel kiállított tértextilt láthatjuk, amely koporsó formájú menyasszonyi ruhaként zár magába egy emléket. Az akkor még diák alkotó a saját életéből kiragadott témát a színkombinációk mellett a vízszintes és függőleges formaképződményeket az áttört csipke, a svéd és francia gobelintechnikákkal jeleníti meg. [caption id="attachment_155781" align="alignnone" width="1395"] Zsigmond Aranka: Új irány, a Képtár Korunk-gyűjteménye, 1975[/caption] Zsigmond Aranka élete fázisait szövi bele falikárpitjai olykor egészen absztrakt, máskor sajátosan stilizált formáiba. Egy élettörténetet látunk a kisebb méretűtől a jóval nagyobb, ritmusos kompozíciójú faliszőnyegeken. „Minden szőnyegem színben és formában a saját jajkiáltásomat vagy élményemet hordozza, de sajnos több a jaj, mint a vidámság” – vallja az alkotó. Sorstragédiákat, elvágyódást megjelenítő textilművei csoportosíthatók néhány alkotói periódus alapján, elkezdve a székely rovásírás jelekkel megszőtt kisméretű szőnyegeivel, majd a jelképes és stilizált figurákat megjelenítőktől az absztraktabb falikárpitokig, a vörös-fekete, a kék, aztán fekete-vörös-fehér vagy fekete-fehér színkombinációkig. A Képtárban őrzött Korunk-gyűjteményből itt látható Az új irány című 1974-es alkotásán megjelenik a vörös, a fekete, a sötétkék színek használata mellett a rovásírás C betűje, a „nyíl”, amelyet a főiskolai utolsó évében kezdett alkalmazni, s amivel egy utat, egy irányt tudott mutatni célratörően. Az alkotó a hetvenes években Székelyudvarhelyen a Művelődési Házban berendezett műtermében rengeteg kisebb méretű szőnyeget szőtt. Az ilyen faliszőnyeg akkoriban teljesen új volt az udvarhelyiek számára, több helyre elkerültek dekoratív munkái. A kezdeti időszak rovásírásjele a nyolcvanas évek elejére kimaradt, az itt látható 1984-ben készült sorozat a Határ, a Dühöngő férj és a Válás a műfaj lehetőségeinek, határainak merész tágításai, kiteljesítései, az urbanizáció árnyékában felbomló népi közösségek harmóniájához visszatérést kereső kárpitművészet újjáéledésének kiváló példái. A székesfehérvári időszakában még több kisméretű faliszőnyeg készült a nyolcvanas években. A vörös-fekete székely szoknya mintakincsének stilizált változatai, majd a nagy foltokból épülő kompozíciók következtek. A kilencvenes évek elején szőtte az itt látható nagyobb méretű falikárpitokat, az Átváltozást, a Rekviemet és az Ellentéteket, amelyekről bátran kijelenthetjük: ezek jelentik textilművészetének csúcsát. Tükrözik alkotójuk elmélyülését, technikai kiforrottságát és drámai tudatosodását. A vörös-fekete érzelmekkel telített szőtteseinek színvilága megjeleníti azt az érzést, amit az Erdélytől megvált alkotó magával vitt, s ami évek múltán is vissza-visszatért: szülőföldje lelkületét ez a vörös-fekete fejezte ki a legjobban számára. Ennek kapcsán így vall az alkotó: „A viselet színe jellemzi az egész természetünket, a tűzről pattant pirostól a gyászos feketéig. Megfigyeltem, hogy általában ezek a vörös és fekete csíkok egyensúlyban vannak a népviseleten, és teljesen egyforma szélesek a sávok – ez kiegyensúlyozottságra utal. Erdővidéken dominál a vörös-fekete. Sírunk vagy nevetünk, de mégis egyensúlyban van a lelkünk. Megfogalmazódott bennem, hogy ezt a színvilágot kell továbbvigyem még sokáig.” Elhatározta tehát magát néhány szín mellett. Azokkal erős drámai hatású foltokat komponált. Sávolykötésű, két- vagy négynyüstös szövésű, átlós sávozottságú formavilágában benne rejlik a népi motívumkincs gazdag öröksége, sajátosan egyesülve, keveredve a modern kor világlátásával és művészi forradalmaival. Az izgalmas figurális kompozíciók kiállított vázlataiból is láthatjuk, Zsigmond Aranka önmagát fejezi ki. Érzései megjelenítésekor úgy kísérletezik, hogy mesterkéltség nélkül alakítja ki az absztraktban is a saját mondanivalóját. Fáradhatatlanul és folyamatosan új vizuális megoldásokat keres élete fázisainak olyan megrázó élményei kifejezésére, mint például az 1977-es árvíz, a társ elvesztése, a család eseményei, az országhatár átlépése, vagy a lélek minden újabb érzelmére. Mérföldkőnek számít a Befejezetlen című falikárpit: a szülőföldjét elhagyó alkotó Magyarországon már nem tartotta hitelesnek a megkezdett formában folytatni a csángó lány és a szárnyaló pegazus történetét, elvágta a szálakat és befejezetlenül érzi befejezettnek. Az alkotó őszinte megnyilatkozásain művészi sokszínűség, dinamizmus bontakozik ki. A népi textíliák szín- és formavilágát, valamint ősi technikáját ötvözi korunk globálisan értelmezhető jelvilágával. Egyetemességre való törekvés, mégis egyszerű, de szuggesztív, megalapozott kromatika jellemzi. A székesfehérvári periódusban a művész a zászlók sorát is megalkotta, amelyekkel jelölő funkciójukon túl, anyag- és színminőség kifinomult kombinációit hozta létre. Az itt látható Feszületen a fekete bársonyhoz kifogástalanul illeszkedik a saját színezésű kézi szőttes. A nyughatatlan én érzelmei a szövésen kívül a zászlókészítésen át a festészet, a grafika, a fotómontázs, a kollázs, a művészi kifejezés megannyi lehetőségét megtalálták a több mint fél évszázadnyi alkotói megnyilatkozások során. A kiállításon szereplő televízió képernyőjén az életműnek csupán egy szelete pörög le előttünk, lehetetlenség lenne öröm és szenvedés sok ezer Zsigmond Aranka-i megjelenítésének teljes bemutatása. Úgy gondolom, senki nem megy el innen csalódottan. Még akkor sem, ha csupán egyetlen falikárpit revelációjával lépne tovább innen. Bár nem teljes ez a textilművészeti összeállítás, mégis rendkívüli abban, hogy Zsigmond Aranka ennyi textilje egyszerre mindeddig még sehol nem volt látható.