Nem a világvége megjósolásáról, az utolsó ítéletről van szó Fekete Vince legújabb verskötetében*. Egyáltalán nem. Csupán létállapotról, amely ránk is szabatott, s akár a világmindenségre is kivetíthető. Ezt sugalmazzák, a vaskos kötet mottójául szánt szövegek. S mindjárt a legelső, a Juhász Ferenctől való, ezen szavai is: „Idő nincs. Csak a testek növekedése, zsugorodása. Csak a testek tágulása, terjedése, felbomlása. Csak a testek születése és halála. Csak a formák megvalósulása…”
Abból a tényből kell kiindulni – amint a fülszövegben is olvasható, hogy – „a prímszámokra épített négy ciklusával, a ciklusok közötti feleselő, koncentrikus szerkezetével, a kötet két hangsúlyos pontján pillérszerűen elhelyezett halálversével erről a saját »véletlen univerzumról«, senkiföldjéről próbál tudósítani”. Talán innen érdemes fókuszálni a Fekete Vince-i világ értelmezéséhez. Mert lehet ez a költészeti mestermű, akár folytatása is az előző két kötetének (Vargaváros, Halálgyakorlatok), bár hangnemében, főleg a második, eltér a mostanitól, mégis egy trilógia részeinek is tekinthetők. Még akkor is, ha a költő nem így véli. Nézőpont kérdése.
Érdekesnek tűnő új szerkesztési módszerét osztotta meg nem olyan régen a kézdivásárhelyi születési költő Csernátonban, egy találkozó keretében. Miszerint verseiből verstárlatot rendezett szobája padlóján, s úgy mozgatta a lapokat, hogy a versek mondanivalójuk által egymásba kapaszkodjanak, „keresztben és körkörösen is” felerősítve e sajátos világlátást. Így történik, hogy az Ő/Ők emlékképei egybeesnek, esetenként feleselnek egymással, vagy a köztük kevesebbszer megjelenő Énnel. S ez az én nem azért Én, hogy döntően befolyással éljen, mindinkább tanúságtevőként megerősítse „őket”, s általuk felerősítse a versbeszédet, mely poémává terebélyesedik.

Az is érdekesnek tűnik, ahogy nézi/látja a tájat, s visszaidézi annak emberét éppenséggel, akár horizontálisan, vagy függőleges, égre tekintő állapotában. Azt is elárulta azon a találkozón, hogy mindeddig úgy hitte, a világ belátható a szülőföld udvaráról, éppúgy, mint a világ bármely pontjáról; ez mostanra megváltozott – vallja. A lényeg az, hogy bárhonnan visszalásson az ember, vagy legalábbis próbáljon visszanézni szülőhelyére. Már ezért sem apokaliptikus látványversek ezek. Mindannak ellenére sem, hogy a könyv majd’ minden versében rejtőznek misztikumot sugalló prímszámok. Bárhogy legyen, a prózaversekben, vagy versprózában, akár klasszikus metrumú verseiben, például, a Mire gondolsz? címűben (is) ott van a poeta doctus, a tudatosan építkező, művelt költő, a maga öntudatával, s annak láttatásával. Mert csak azt lehet apokalipszisként megélni, ha az ember anyanyelvének elvesztésével önmagát veszejti el (Nyelv című verse bizonyság rá). Az erdélyi irodalomnak is vannak nagy veszteségei, melyeket az utóbbi időben elszenvedett, függőleges irányban eltávozott nagy íróink, költőinkre gondolva (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Bogdán László…), s akikről személyes emlékeit is megosztja Fekete Vince.
A kötetben Talponállók felcímmel olvasható versek amolyan szusszanatok, többségük egészséges székely humorral tűzdelve, tréfás fordulatokkal fűszerezve, sorvégről sorelőre ugrasztott csattanóival, anélkül hogy modorosok lennének ezek az abszurdnak tűnő történetek. Magunkra ismerhetünk „székelyes beszédében”, soraiban, magunk módján megélt hétköz- és vasárnapjainkra, az ő szavajárásához igazodva: kikre/mikre/azokra/akikre/amikre… A fokozatosan ismétlődő szavaknak, szókapcsolatoknak – melyek néha kilendülnek, mint az inga, aztán vissza, hogy beálljanak középre – ritmuserősítő, figyelemfelkeltő szerepük van.
A kezdő és az utolsó versek egybefogják a kötetet. Ahogy a kezdő versben írja: „… itt ez a csodálatos lehetőség / is, hogy kimondja, kibeszélje mind- / azt, ami volt, ami van, s ami lehet…”, hogy aztán a kötet záróversében így válaszoljon: „És ha megszületsz majd, / ide, ebbe a térbe, időbe születsz / meg, mi leszünk majd a szüleid / nyugodalmas telt áramlásban”.
Nincs ebben semmi apokaliptikus, még inkább gyönyörű létállapot leképzésének lehetünk olvasói. Mely állapot a miénk is. Igazi költői mestermű. Olvasni kell ezt a szép kivitelezésű könyvet, akár úgy is, mint versregényt. Mert megéri. Mert megérdemli…

Kristó Tibor

* Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszis. Budapest, 2024, Magvető