Az angkori élmények betetőzéseként – legalábbis ezt ígérte az utazási iroda szövege, miközben nekem úgy tűnt, hogy az idegenvezetőnknek vannak kételyei ezzel kapcsolatban, de – „a program az program, be kell tartani” felkiáltással nekiindultunk szaporán és felmásztunk a Phom Bakheng templomhegyre (magyarul Központi Hegynek mondhatnánk), amelyen egy 9. századból származó, Sivának ajánlott, piramis alakban elhelyezett, minden oldalán sok lépcsővel kialakított templom maradványai láthatók. A napnyugtát kellett innen megnéznünk, most sem tudom miért. Igaz, a leírás csodásnak ígérte, ám a valóság – melyet ezek szerint az út összeállítói nem ismertek –, egészen más volt. Alattunk leginkább erdő, meg egy kevés mező húzódott, amelyet imitt-amott romok törtek meg. A távolban a horizonton a Száp-tó, egész Délkelet-Ázsia legnagyobb édesvízi tava csillant fel. Az eredeti neve, Tonlé Sap, édesvizű folyamot jelent, és valóban, a hasonló nevű folyó köti össze a Mekonggal, egyben egy egészen különleges természeti jelenségnek is részese. Az esős évszakban felrúg minden természeti törvényt és megfordul a folyása, miközben a Mekong vizét a tóba szállítja, amely így 250 km hosszúságot, 60-70 km szélességet is elérhet. Amikor pedig visszahúzódik, a szélein megépített bambuszkerítések hatalmas mennyiségű halat tartanak vissza. Számtalan úszó falu lebeg rajta, s ezek megtekintése lehet, hogy érdekesebb lett volna, mint a nap jellegtelen lebukása, mely nem világította meg különlegesen az erdőből kimagasló, mindenképp szép Angkor Watot, és így a napnyugta nem adott hozzá semmit.

Utána lélekszakadva rohantunk vagy inkább botorkáltunk le az alig megvilágított hosszú úton az autóbuszunkhoz, amely a zenés-táncos vacsora helyszínére szállított. Szép volt, amit bemutattak, hisz öltözetük szemet gyönyörködtetően színes, mozdulataik kecsesek, a zenéjük pedig, ha nekem nem is tetszik – bevallom, egyetlen keleti muzsika sem hódította meg a szívemet –, de legalább nem fülsértően hangos. Ám az evés közben szervírozott kultúra vagy fordítva, a vacsorával körített művészet szerintem nem szerencsés párosítás, bár eléggé gyakori. Ráadásul hatalmas teremben terítettek, amelyben el kellett kutyagolni a svédasztalokhoz, meg vissza. Ilyenkor természetes, hogy az utat nem egyszer tesszük meg, hisz nem lehet eleve úgy válogatni, hogy egy alkalommal mindenből és megfelelő mennyiséget rakjunk a tányérunkra. Mint ahogyan a két kezünk sem mindig elég, hogy egyszerre elvigyük mindazt, amit szeretnénk. És nem arról van szó, hogy mindent be akarok ilyenkor habzsolni, hanem arról, hogy sokfélét megkóstolnék egy falat erejéig, illetve, hogy a különböző típusú fogásokat – meleg-, hidegétel, desszert, gyümölcs – nem szívesen rakom ugyanarra a tányérra. Úgy aztán nem igazán tudom élvezni sem a műsort, sem az ételt. 
Kambodzsával kapcsolatban még két látogatásról kell beszámolnom. Az első egy ezüstfeldolgozó műhely volt, amely kívülről házra, belülről inkább barakkra hasonlított. Az ezüsttárgyakat kézzel kalapáló, egyengető, díszítő munkások között mentünk be, akik főként nők – általában fiatal nők – és gyerekek voltak. Mindannyian igen sok rátermettséggel dolgoztak és élvezték a csodálatunkat, bár igyekeztek ezt leplezni. Bennebb aztán asztalok roskadoztak a nem mindig gyönyörű fényű ékszerektől: láncok, gyűrűk, karperecek, fülbevalók minden méretben és mintával, Buddha- és állatszobrok, tálak, szelencék és sok egyéb, amivel magunkat vagy az otthonunkat díszíthetjük. Igyekeztünk is ezt tenni: vásároltunk.