Bejegyzés a naptáramban: október 17., 14 óra, Potápi Árpád. Egyik kollégámmal indultunk a Várkert Bazárba, a Nemzetpolitikai Államtitkárság székhelyére. A garázsba érve csengett a telefon, s az államtitkár egyik munkatársa közölte szomorúan, hogy főnöke reggel rosszul lett. Mire hazaértünk, már megjelent a hír a politikus haláláról.
A bejelentés – párthovatartozás nélkül – mindenkit megrázott. Árpádot mindenki szerette, olyan posztot töltött be, amit senki sem irigyelt tőle: emberpróbáló munkával járt, s minden gesztusára élénken figyeltek a szomszédos országokban.
Nem karrier-politikusként vetette bele magát a munkába, ismerte a Kárpát-medence minden egyes zugát, a kisebbségi létet bukovinai székely származása miatt is mélyen átérezte. Bonyhádon született, s e településnek lett Potápi Árpád több mint egy évtizeden keresztül megbecsült polgármestere. Olyan városé, amit igencsak megnyomorított a történelem. E környékre a kitelepített svábok helyére bukovinai székelyeket és Felvidékről elűzött magyarokat telepítettek, s mikor a svábok töredéke visszaszivárgott Ausztriából, a lakhatási körülmények, az embertelen társbérletek a poklot idézték. A kommunista világban a feszültségek még jobban felszínre törtek: egy-egy vegyes házasság skandalum volt a vidéken. E világba vezetett el Gyarmathy Lívia 1983-ban készült dokumentumfilmje, az Együttélés: a mozi egy székely és egy sváb fiatal történetét dolgozta fel.

Az államtitkárt szerény, de határozott embernek ismertem. A konferenciákon – ha ideje engedte –, bármikor le lehetett ülni vele beszélgetni, ha kéréssel fordultunk hozzá, nem a kifogásokat, a megoldást kereste. Munkatársai rajongtak érte, a takarítónőnek, a portásnak is ugyanazt a tiszteletet adta meg, mintha miniszterrel lenne dolga. A magyar politikában mindig státusszimbólumnak számított, ki, milyen autóval közlekedik. Árpád, mikor lezárták a Lánchidat, kismotorral ment naponta a Parlamentbe.
Egy utazási rovatba rovom e sorokat. Potápi Árpáddal a Kárpát-medence számos szegletében találkoztam, volt mikor több idő jutott beszélgetésre, volt mikor egy kézfogás erejéig köszöntöttük egymást. A Hagyományok Házában a csángó estek is lehetőséget adtak a találkozásra.
Az elmúlt három hétben a magyarság három igaz emberét veszítettük el. Jelenits István piarista atya kezdte a sort szeptember végén, aki fiaimnak volt bölcs oktatója, s számos egyházi rendezvényen találkoztam vele. Kozma Imre atya volt a második nagy veszteség, a Duna Televízió kurátorával hivatalból is számtalanszor tárgyaltam, s mikor megvált tőlem az intézmény, ő rögtön segítő kezet nyújtott. Most pedig Potápi Árpádtól kell búcsút vennünk. Mikor a képanyagot gyűjtöttem össze, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesületének kommunikációs munkatársától kértem segítséget: Kozma Imre atya és Potápi Árpád közös fotóját. Segítettek.