Otthonirodalomnak, szülő­földiro­dalom­nak is nevezik Cseke Péter szociográfiai munkásságát. Mint nemzedékének sok jeles, kiemelkedő tagja, ő is a népi demokráciának nevezett korszak hajnalán indult világfelfedező útjára, tehetsége és kitartása a szellem magaslataiba emelte. Aniszi Kálmán szavaival élve, messziről indult, „nem csak földrajzi értelemben”, a mostoha körülményekkel dacolva tornászta fel magát „a legigényesebb szellemi elvárások szintjére”, hátrányos helyzetét előnnyé változtatta, ugyanis – mint ő maga vallja – a falu világát nem újságíróként ismerte meg: beleszületett.
1945. január 30-án látta meg a napvilágot a ma Homoródszentmárton községhez tartozó Re­csenyé­den. Középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte 1963-ban, magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést 1968-ban szerzett Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Diplomaszerzés után a Falvak Dolgozó Népe hetilap kolozsvári munkatársa lett, riporterként, szerkesztőként, rovatvezetőként dolgozott 1990-ig, amikor átigazolt a Korunk szerkesztőségébe, ahol kezdetben szerkesztőként, majd szerkesztőségi titkárként tevékenykedett, 1992-től pedig a lapot kiadó KompPress Kiadó felelős vezetője volt.

Újságíróként is a falut járta, azt a közeget, amelybe beleszületett, amelyet ismert, megélte a hagyományos paraszti társadalom végnapjait, fájdalmas átalakulását, riporterként éppen ezt az átalakulási folyamatot rögzíthette, mindvégig tartva magát meggyőződéséhez, miszerint „írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük”. A vidék lapjánál töltött – sorsszerű a Mikó Imre művének címével összecsengő időintervallum? – huszonkét esztendő arra volt jó, hogy megismerje valójában a falunak addig csupán megélt értékvilágát, a népi kultúra értékrendjét. S faluról hozta „a munkához való viszonyulás erkölcsét” is, mint vallotta a már idézett, Aniszi Kálmánnak 2015-ben adott interjúban. S ugyanitt mondja el: próbáltam. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…”

Az idő bebizonyította, hogy Cseke Péter tudta „megművelni” a papírt, falujárásaiból szociográfiai riportok születtek, s az első közel tíz év termésének java került be Forrás-kötetébe is, amely 1976-ban jelent meg Víznyugattól vízkeletig címen. A riportírás, a kutatásban pedig az aprómunka volt számára a vetés. Leletmentő munkássága a rendszerváltásig láthatatlan maradt, így történhetett meg, hogy a kutatómunka is „vetésnek” bizonyult, amit aztán bőséges aratás követett, önálló köteteinek száma közel negyven, ehhez társul számos antológia, konferenciakötet, emlékkönyv, forrásértékű dokumentumgyűjtemény.

Más irodalmi műfajjal, a versírással is kacérkodott, verse jelent meg a folyóiratok mellett a Vitorlaének című antológiában, versfordításai is kötetben láttak napvilágot, de a szociográfia, majd a szellemtörténet, az irodalomtörténet iránti elköteleződése egyenes következménye a riport megújulásáról és a riportelemzés kérdéseiről értekező, Egy valóságfeltáró műfaj teherbírása című 1974-es Korunk-tanulmányában megfogalmazottaknak.

S nemcsak kutatásai voltak láthatatlanok a rendszerváltásig, egyetemi oktatói karrierje, az akadémiai világban a különböző tudományos fokozatok megszerzése is tiltott terület volt számára, így 1990 után adatott meg számára a doktori cím megszerzése, 1995-től a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politológiai és Közigazgatási Karának tanára, 2009-ben kezdeményezte a Média- és Kommunikáció-tudományi Doktori Iskola létrehozását a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikáció-tudományi Karon, 2010 májusától az általa alapított Kommunikáció- és Médiakutató Intézet igazgatói tisztségét töltötte be. Nevéhez fűződik az egyetemi szintű magyar nyelvű újságíróképzés megteremtése, keze alól számos tehetséges újságíró került ki.

A Kriterionnál megjelent születésnapi kötetet így ajánlja az olvasó figyelmébe Csapody Miklós: „Cseke újabb könyve nem az elődök hagyatékának jegyzetapparátussal felszerelt közreadása, hanem saját mű: válogatás tíz év előadásaiból, esszéiből, tanulmányaiból, korábbi tematikus gyűjteményeinek folytatásaként. Szövege egyetlen nagy kollázs, tény- és gondolatfolyam, vallomás és vázlatszerű eszmetörténet aprólékos filológiával. A nagy kép mozaikjaiban egyszerre van jelen az egykori falujáró riporter és a publicista, a kutató és a szerkesztő, a tanár és a mikrofilológus.” Az előszót jegyző irodalomtörténész megjegyzi, hogy Cseke Péter számára „a munka életforma”. „Mint a munka szeretete, Cseke céltudatossága és az utókor tudománya iránt érzett felelőssége is ösztönös; a műveknek meg kell születniük, nem lehet hagyni, hogy a hagyomány, ami még itt van a kezünk ügyében, a semmibe tűnjön; előbb a források, aztán a kontextus és a koncepció” – írja Csapody.
A kötet bevezető esszéjében írja Cseke Péter: „A szü­lőföld voltaképpen bennünk épül, az értelem szabadságharcával és honfoglalásával; és általunk nyer(het)i el számunkra végső, de sohasem végleges formáját – elmúlásunkig. Amennyiben megadatik, hogy szellemtartománnyá építsük jelöletlen idejű és jelöletlenül is határolt világát.”

E szellemtartomány további építéséhez kívánok további termékeny esztendőket Cseke Péternek!