Hué utolsó császári fővárosban az első élményünk gasztronómiai volt. A város annak idején híres volt az udvari konyhaművészetéről (is), amit Tu Duk császár, Vietnám utolsó uralkodója honosított meg, vagy ínyencségből, vagy nagyzási hóbortból vagy mindkettő okán. A császár arról volt ismert, hogy minden egyes étkezés alkalmával 50 szakács állította össze az 50 fogásos menüt, a pompásan díszített asztalok körül pedig 50 pincér sürgölődött. Hogy ki, hányan fogyasztottak el ennyi ételt, azt számomra – de nem csak – homály fedi. A fáma szerint a császár teája összegyűjtött harmatcseppekből készült. Legalábbis így olvastam valahol…
Mára néhány magára sokat adó vendéglő igyekszik felidézni ennek a régi, nagyon elegáns és kifinomult konyhának a fogásait és szervírozási módjait. A belvárosi vendéglőben a vacsorához elegánsan megterített asztalok vártak. Arra is odafigyeltek, hogy a jellegzetes evőeszközeiken – pálcikákon, kis tömzsi porcelánkanálkákon – kívül az európaiakat is kitegyék. A szépen nyomtatott menüből kiderült, hogy tavaszi tekercs, tésztaleves, pirított zöldség, sült hal citromfűvel, lótuszrizs és desszertnek mungóbabtorta meg gyümölcs vár ránk.

Az előétel tálalása volt az igazi meglepetés: a tavaszi tekercseket egy ananászból és répából kialakított páva hátába tűzték, igen szépen és étvágygerjesztően. A tavaszi tekercset nagyon szeretem, a répa is illett hozzá, és természetesen háromféle szósz várta, hogy beléjük mártogassuk. A tekercsek elkészítése nagyon egyszerű: (előre áztatott) rizspapírba kell göngyölni a szójaszósszal, fokhagymával, gyömbérrel és rizsecettel ízesített, olajban pirított zöldségeket, mint sárgarépa, káposzta, újhagyma, zöldbab, mungóbabcsíra. 
Kellemesen jóllakottan és reménykedve tértünk nyugovóra.
A kb. 340 000 lakost számláló Hué városa igen sok fontos látnivalóval kecsegtetett. Már az elhelyezkedése is. A sokat ígérő Parfüm-folyó két partján terül el. A pekingi Tiltott város mintájára épült. Sok egyéb nevezetességgel, amelyekről lehet olvasni az útikönyvekben, én is azzal maradtam… Másnap reggel ugyanis a valóságban mindent vastag esőfüggöny takart el előlünk. Egész éjjel esett. A csomagokat kitettük az ajtó elé – általában a személyzet onnan szedte össze és vitte le a recepcióhoz, a lobbihoz, ha úgy tetszik. Megreggeliztünk. Aztán esőköpenyt kerítettünk magunkra és a kijárathoz indultunk. Akkor még látszottak a legfelső lépcsők. A hordárok tüsténkedtek a térdig érő vízben. Így aztán mi is lehúztuk a cipőnket, feltűrtük nadrágunkat és elcaplattunk a várakozó autóbuszhoz. 
A helyi idegenvezető és a miénk is, az elején még bátran vitt az első látnivalóhoz – talán a császári palotához – ki is szálltunk, továbbra is mezítláb, és hősies kísérletet tettünk arra, hogy felmásszunk a lépcsőkön, amelyeken ömlött lefelé a víz és annyit sem láttunk, hogy milyen lenne a kerítés, ha elérnénk. Kiderült, hogy a személyzet sincs ott, hisz nem tudott bejönni dolgozni. Két újabb sikertelen látogatási kísérlet után busszal sétáltattak egy darabig, amíg mehettünk ebédelni, ahol aztán tovább töltöttük az időt fölöslegesen, míg a reptérre kellett indulnunk, hogy Saigonba repüljünk.
Közben az is kiderült, hogy a szállodánkból valamivel később induló csoportot már csónakokkal szálították az autóbuszhoz, annyira megnőtt a víz. Az idegenvezetőjük kis videót küldött a mienknek, és mi aztán tanakodhattunk, melyik volt a szerencsésebb és melyik az élménydúsabb csoport.