Kubáról írva senki sem kerülheti meg a forradalom kérdését és vezetőinek alakját, illetve szerepét. Magam is már többször utaltam mindkettőre, és talán itt az ideje, hogy elmondjam azt a minimumot, amit ezekről tudni kell, ahhoz, hogy megérthessünk bizonyos összefüggéseket, látnivalókat, szimbólumokat. Eléggé közismert, hogy Kubában a baloldali erők az ötvenes évek közepén aktivizálódtak. Akkoriban a forradalmi tevékenységet egy lelkes és ügyes hármas vezette: Fidel Castro mellett Che Guevara (1928–1967) és Camilo Cienfuegos (1932–1959). Mifelénk legkevésbé az utóbbi ismert, mert korán eltűnt, bár eredetileg a harcos hármas legkedveltebb alakja volt, a fegyveres erők vezetője. Jókedélyűnek és jóképűnek írják le mindenhol, és nagy szimpátiának örvendett mind a bajtársai, mind a nép körében. Népszerűsége vetekedett a Fidelével, amit ez utóbbi valószínűleg nem vett jó néven. Ezért is annyira gyanús Camilo korai halála. Pontosabban eltűnése. Hisz egy eleve kétes, kényelmetlen, de mégis végrehajtott küldetésből – letartóztatta barátját, aki állítólag Castro ellen harcolt titokban – tért vissza Havannába, amikor a repülője eltűnt. Néhány napig keresték, de sem a repülőt, sem őt nem találták meg. Hivatalosan mai napig a forradalom hősének számít, külön emlékműve van, és évente megemlékeznek róla. Mint a trió másik tagjáról is, aki talán a legnagyobb hatást tette az utókorra. Az egyszerűen csak Chenek becézett Ernesto Guevara Argentínában született és orvosnak tanult. Valamennyit praktizált is bőrgyógyászként Guatemalában és Mexikóban, de rövid időn belül teljesen a politika és a marxizmus, illetve a forradalom felé fordul. Különösen miután találkozik a Castro-fivérekkel, akiknél eredetileg gerillavezérként bizonyított, de utána miniszter és bankelnök is volt. Sok ellentétes tett fűződik a nevéhez, ezért megítélése is ellentmondásos. Rajongói a humanista forradalmárt látják benne, erkölcsi szigorát, az emberi méltóság és szabadság iránti elkötelezettségét méltatják, baloldali bírálói forrófejű politikai kalandornak, jobboldali ellenfelei hidegvérű tömeggyilkosnak tekintik. Dél-Amerikában szinte valamiféle apokrif szentként tisztelik. Mendemondák az ő halála körül is vannak, hisz karizmatikus lénye könnyen elhomályosította vagy elhomályosíthatta volna a Castróét, aki veszélyes küldetéseket talált ki számára. A kubai forradalmat akarta exportáltatni vele, és egy kongói kísérlet kudarca után Bolíviába küldte, amely még kevésbé vágyott erre a nem kért ajándékra. A hatóságok elfogták és kivégezték. Amire valószínűleg senki nem számított, az az, hogy azonnal elkezd legendává válni. Tüntetéseket tartottak tiltakozásul, versek, dalok születtek róla, többek között a mi Csoóri Sándorunk is megemlékezett róla, Jean Paul Sartre pedig „korunk legteljesebb emberi lényének” nevezte. Ikonikus képe, amely a Forradalom téri szobornak is a mintája, Alberto Korda fotójának grafikásított változata, és a szabadságharc ikonjává vált: pólókon, csészéken, az épületek oldalán vagy tetoválás formájában terjed a világon. Maradona karján is az ő képe díszeleg. A reklámipar is felfedezte: szeszes italokat, meg farmernadrágot is hirdettek vele. Állítólag ez lett a legtöbbször reprodukált kép a világon. Érdekességként említem, hogy az eredeti fotó egy példányát (nem tudni pontosan, hány készült belőle) nem olyan régen, 2013-ban, egy bécsi árverésen 7200 euróért vették meg. Che (feltételezett) maradványait 1997-ben hozták haza és Santa Clarán temették el a mauzóleumban. Hogy miért itt? Erre is válaszolok, hisz magam sem tudtam, míg oda nem értünk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mások nem tudhatnak nagyon sokat Kuba történelméről. Tény, hogy nekem nagy-nagy hiányosságaim voltak és maradtak még azután is, hogy ott jártam, és igyekeztem felszippantani, amit kiválóan felkészült idegenvezetőnk elmesélt, meg hozzáolvastam magam is, amennyit muszáj volt. A történelem tudománya (?) ugyanis sosem állt közel hozzám. Átláthatatlannak, az adatait sokszor bizonytalannak – mint ahogyan maguk a kutatói is rámutatnak –, sokféleképp értelmezhetőnek, és – bármilyen szégyen bevallani, ez van – bizonyos értelemben fölöslegesnek éreztem, sokat emlegetett személyiségei közül pedig senki sem ragadta meg lelkemet. Hogy miért, az túl hosszú és most ide nem illő lenne magyarázgatni. Ellenállásom sokkal jelentéktelenebb, mikor a művészetek, a zene és az irodalom történetéről meg a kiváló alkotókról van szó. Santa Clara egyetemi város, amely történelmileg azért vált híressé, mert itt zajlott a forradalom győzelméhez vezető utolsó csata. Itt csalta csapdába Che Guevara és csapata azt a páncélvonatot, amely fegyvereseket és fegyvert – puskát és ágyúkat – szállított a kormány erősítésére. Az így elhíresült vonat három vagonját ki is állították itt, részben berendezve, falain fotomontázzsal, amely a történteket eleveníti fel. December 6-án jártunk ott, ami a diákok napja arrafelé. Ott ünnepeltek a vagonok terén, díjakat is osztogattak, mert azt megelőzően mindenféle versenyeket szerveztek. Az emlékmű egy nagyon széles, lépcsős emelvény, amelynek közepén, egy vaskos oszlopon áll Che szobra, mely talpig fegyverben, bal lábbal előre lépve ábrázolja. Mellette egyik oldalon, lefektetett téglalapon sokalakos, több jelenetet ábrázoló dombormű. Másik oldalon két különböző méretű oszlop, szöveggel, egyikük oldalán újabb domborított jelenettel. Az emlékművel szemben óriási tér, mintás kövezettel. Itt is, Havannában is, a forradalmi emlékezetű terek mérete az ázsiaiakra, különösen a kínaiakra emlékeztettek. Nem véletlenül. Mint a hangulat is, amely belengte az egészet. Legalábbis az én lelkemben. A mauzóleumot, amely ebben az alapzatban található, és amelynek a bejárata a másik oldalon van, megközelíteni sem engedtek. Hogy mikor és hogyan van nyitva, az nem derült ki, vagyis nem közölték velünk, pedig a helyi idegenvezető igyekezett mindent kideríteni. Ez is olyan szépen illeszkedett az ország és rendszere, meg az én emlékezetem szövevényébe. Álltam én órákon keresztül, végeláthatatlan sorban, hogy egy pillantást vethessek Lenin bebalzsamozott testére. A kommunizmus, minden kerete és szabályozottsága ellenére is nehezen vagy egyáltalán nem átlátható, és legfontosabb fiainak még az emlékét is féltékenyen, nehezen megfejthetően őrzik, védik, bár végül úgyis ledönti vagy legalább kétségbe vonja az új kor szelleme. És ha jól belegondolok, ez lassacskán máshol, másban is így van az egész világon.

Albert Ildikó