Perugia, Umbria tartomány (régió) székhelye, egyben az azonos nevű megye központja. Több mint százhatvanezer lakosú város, amely őrzi középkori arculatát Nyilván Perugia is magasra épült, óvárosa pedig elzárt mindenféle járműforgalom elől, ezért a minimetrónak nevezett, síneken futó-mászó kabinban közelítettük meg. Itt muszáj elmondanom, hogy a hegyre szállító eszközöket én mindig úgy említem, ahogyan a könyvek írják, vagy a vezető nevezi és nem igazán tudom, hogy mi a különbség eme minimetro és a funiculare – függővasút és/vagy sikló – között. Számomra mindegyik jármű nagyon meredeken megy fel vagy le valamin, talán sínen vagy hasonlón. Teljes elismeréssel adózom azoknak, akik szemüket meresztve, lelkesen találgatják vagy állítják biztosan, hogy ilyen meg olyan akármi irányítja-húzza-vonja-eregeti a kocsit, amin én állok, esetleg ülök, és igyekszem látni, amit lehet, vagy gondolkodom a látottakon-hallottakon, és készülők a következőkre. Perugiában a kis metró a végén, a felérkezésünkkor is tartogatott érdekességet, legalábbis a társaim szerint. A kocsit ugyanis, miután kiszálltunk belőle, egy platform egyszerűn megforgatta és ráállította a párhuzamos sínre, hogy elindulhasson visszafelé. Bevallom, ha nem ujjong mellette a fél csoport, én ezt észre sem veszem, vagy ha mégis, akkor sem tűnt volna olyan különleges és említésre méltó dolognak, mint amilyen a valóságban (?). Illetve nem tudom eldönteni, hogy ott valóban valami rendkívüli technikai megoldás tanúi voltunk és nekem nincs ehhez elég érzékem és tudásom, vagy mégis inkább egy eléggé hétköznapi megoldásnak tulajdonítottak társaim nagy jelentőséget. Kedvenc, gyönyörűen illusztrált és röviden, tárgyszerűen író útikönyvem szerint itt született és kezdett el festeni, majd idős korában ide tért vissza Perugino (1450 körül -1523) a quattrocento egyik kiemelkedő festője. Szerencsére utána néztem és kiderült, Citta della Pieveben született és Fontignanóban hunyt el. Ezt azért tartottam fontosak itt leírni, mert az említett csodálatos útikönyveket amerikaiak írják és szerkesztik, és bizony nem először kapom őket tárgyi tévedésen. Hiába, na, messze van tőlük ez a kis kontinens, nem véletlenül szokták manapság a fővárosokat is tévesztgetni, mint megtapasztaltuk már néhányszor. No de térjünk vissza Perugiához, amelyet az etruszkok alapítottak i. e. 10. században, a már emlegetett tizenkét városuk egyikeként, Perusiana néven. Az ország legnevezetesebb etruszk emléke is itt található: egy i. e. 6. századból megmaradt boltíves kapu, mely jól illeszkedik az impozáns, szépen kidolgozott erős várfalba. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Perugia is csupa kőépület, rengeteg kecses boltív, apró ablak, titokzatosan kanyargó sikátorok és hatásos kilátók egyvelege. Legszebb a középkori központja, mely egy hosszú, térré szélesedő utcából, a Corso Vanucciból áll, amit érdemes nyugodtan végigjárni. A teret a San Lorenzo-katedrális uralja, melynek több különlegessége van. Bár szinte két és fél századig (1345–1587) épült, a homlokzata befejezetlen maradt és a későbbi időkben is így hagyták. Aztán a szószék kívül, a bejáratától jobbra van, míg balra II. Gyula pápa szobra áll még 1555-ből. Sajnos, épp felújították, tehát csak részben láthattuk a alsó, gyönyörűen mintázott és rózsaszínűnek leírt részét. Előtte az elmaradhatatlan, és mint a neve – Fontana Maggiore – is jelzi, hatalmas kerek szökőkút. Öt lépcső vezet egy csavart oszlopok közt domborított alakokkal díszített kőmedencéhez, melyből egy kisebb fehér-rózsaszín márványmedence emelkedik ki, korinthoszi oszlopfős lábakon, körben szentek szobraival díszítve, lábuknál állatfejekből csorog a víz, középen pedig jókora tál emelkedik, amelyben három, egymásnak háttal álló nőalak – valószínű a Gráciák – tart fején egy urnát, amelyből a vízesés indul(na). Ott jártunkkor alig folydogált a víz belőle. Ám Nicola és Giovanni Pisano remeke így is gyönyörű, nemhiába tartják Itália egyik legszebb kútjának. Bár ez a legezés annyira viszonylagos, hogy kár is szót vesztegetni rá. Védik is becsületesen: körülötte hegyes végű lándzsákból álló vaskerítés húzódik. A szemben álló Palazzo dei Priori vagy Palazzo Comunale, azaz a városháza, építését 1293-ban kezdték el, a homlokzata el is készült hamarosan, de az épületet csak 150 év múlva fejezték be. Egyik legkülönlegesebben szép terme a Sala dei Notari, ahol a közgyűléseket tartották. A plafont végig boltívekkel alakították ki, a falakat pedig teljes egészében színpompás, részben bibliai, részben Aesopus meséiből vett jeleneteket ábrázoló freskók borítják. A híres korzón is végigsétáltunk. Előbb kintornásokkal találkoztunk. Arrébb gólyalábakon járkáló bohócok is kellették magukat, illetve egy nagyon díszes körhinta, lovacskákkal, hintócskákkal. Végén hatalmas park és terasz várt, ahonnan, meg a többi kilátójáról is, gyönyörű panoráma nyílik az alatta elterülő városrészekre. Parkjában vásár volt: biotermékeket hirdettek, népszerűsítettek és kínáltak. Perugia nekem másért is sokat jelent. Igaz, hogy a bonbonok közül az én kedvencem a Mozart kugeln (lehetőleg az eredeti, természetesen!) meg két másik népszerű márka, ám már több, mint 13 éve nem eszem. Édesapám kedvencei voltak. Mióta ő nincs, nem jön, hogy számba vegyem ezeket a finomságokat. Így szinte kapóra jött a Baci. De lássuk, miről is van szó? 1907-ben Perugiában Francesco Buitoni, Leone Ascoli, Francesco Andreani és Annibale Spagnoli létrehoznak egy gyárat, eredetileg konfetti gyártására. Tíz évre rá megszületik a Cacao Perugina, amely az olaszok számára azóta garancia a kakaó ízére. 1919-ben megnyílik az első Perugina üzlet Olaszországban, 1939-ben pedig már New York legelitebb üzletsorára, a Fifth Avenue-re is megérkezik. Híres terméke, a Baci csoki, idén ünnepelhetné a 40 éves évfordulóját: 1981-ben gyártották az első ilyen finomságot. Tudni kell, hogy olaszul a baci csókokat jelent! Fehér csokis változata mindössze tíz éves, én minden további nélkül nélkülözni tudnám. Üzletük, amely a Corsón állt, csillogott-villogott és minden formában, dobozban, egyenként kirakva, tányérra púpozva, csészékkel összeboronálva, masnikkal, aranyszállal díszítve csábította a betévedőt. Az olyat, mint én. Mindegyik kis gombócban finom, átlátszó papírra négy nyelven nyomtatott idézet. Régebb csak olaszul és angolul, mára még németül és felváltva franciául meg spanyolul is írják a híres emberek gondolatait. Az egyik: „Le but de l’Amour est d’aimer, ni plus, ni moins.” [Szabad fordításban: a szerelem célja sem több, sem kevesebb, mint szeretni.](O. Wilde) Albert Ildikó