Hirdetés

Bőröndnapló 145.: Békejog

HN-információ
A már említett Campeche állam, hasonló nevű fővárosával a Yucatán-félsziget három szövetségi államának egyike. Rajta kívül még Quintana Roo és a Yucatán Szövetségi Állam található itt. Ha odafigyelünk, és hozzávesszük azokat a helységeket is, amelyek egyszerűen felvették valamelyik spanyol város nevét, akkor eléggé nyilvánvaló, hogy a felfedező-hódítók – ellentétben az őslakosok sokatmondó, hosszú és változatos elnevezéseivel – nem tettek tanúbizonyságot különösebb fantáziáról, amikor az általuk alapított városokat kellett valahogy megnevezni. A sokszor azonos nevekhez utólag tettek hozzá megkülönböztető ragadványneveket. Ez alól kivétel Mérida, a Yucatán szövetségi állam közel kilencszázezer lakosú fővárosa. Helyén eredetileg virágzó maja település volt, amelyről írt, sőt rajzot is készített az egyik ferences szerzetes. Bár régisége és középkori hangulata vetekedik Campechével, mégis, úgy egészében, elhanyagoltabbnak tűnt annál. Mérida elegáns főtere, mely 1821-től viseli a Plaza de la Independencia (Függetlenség tere) nevet, mint ahogyan ezt ez kis réztáblán a tudtunkra adja, mindent felvonultat, amit már megszoktunk. Talán a parkja volt még bujább, mint az eddigiek. A visszafogott, reneszánsz homlokzatú katedrálisa, melyet 1561-ben kezdtek építeni, hihetően középkori, annyira patinás, hogy ne mondjam, viharvert. Közelében a foltos, kopott, bordó színű, hasonlóan a régiségét fitogtató, a konkvisztádor Montejo háza, a XVI. századból maradt fenn, névadója lévén a város első spanyol kormányzója. Ma bankként (mi másként?) működik. A városháza és egyben kormányzói palota még a Mexikóban megszokott díszes küllemnél is díszesebb, illetve meghökkentőbb: a kétszintes, árkádos – melyeket az emeleten kerítés határol –, tetején cakkosan befejeződő épület, amelynek közepén egy gömbölyített tetejű torony emelkedik ki, élénk rózsaszínű. Az oszlopai meg a kereteket jelző falkiemelkedések pedig fehérek. Az egész olyan, mint egy egyéves gyerek óriási szülinapi tortája. A belső udvara hasonló felépítésű és díszítésű, csak a falak rózsaszín helyett zöldek, mint a mező. Az elegáns, sokszor faburkolatú termek egy részében múzeum és képtár is helyet kapott, ami látogatható. Nekem azonban leginkább a lépcsőházban, meg a belső folyosók falain látott modern festmények tetszettek. Alkotójuk méridai, a hazájában híres festő, grafikus, illusztrátor, nyomdász és tanár, Fernando Castro Pacheco (1918–2013). Dinamikus, kifejező műveknek tartom a látottakat. Az egyik útikönyvben azt olvastam, hogy Mérida igazi mesztic város. Úgy látszik, jó tíz évvel ezelőtt – 2010-ben adták ki az Egyesült Államokban – még szabad volt ilyet leírni ott is, míg ma már szinte itt sem. Bár egyetértek vele, inkább csak azért utaltam rá, mert így könnyebb áttérnem a következő városra, mely ha nem is annyira indián település, mint azok a falvak, amelyeket már említettem az elején, mégis, a mérleget inkább az őslakosok felé billenti: jelenlétük sokkal erőteljesebb, mint máshol. San Cristobal de las Casasról lesz szó, mely szintén Pueblo Magico és a Yucatan-félsziget szárazföld felé eső folytatásában található Chiapas szövetségi államban. A spanyolok megérkezése előtt a város helyét navatl nyelven Hueyzacatlánnak hívták. Utcáit leginkább egyszintes házak sora alkotja, fontosabb épületeiken jellegzetes indián motívumok jelennek meg. A székesegyház is, amelyet már 1535-ben elkezdtek építeni, aztán többszöri átépítés után nyerte el mai formáját, egyszerű, tornyok nélküli sárga homlokzattal, fehér növényi motívumokból, virágokból, fonatokból, orsós oszlopocskákból és bordó stukkókból összeálló díszítéssel néz a világba. A településen ezenkívül még nagyon sok templom található, közülük az egész felületén szintén leginkább az őslakosok motívumaival gazdagon díszített, a chiapasi barokk stílust megtestesítő Szent Domonkos-templom és kolostor tompa rózsaszínes homlokzata emelkedik ki. Ennek belseje is hasonló pompájú, aranyozott ornamentikájú. Terei egyszerűek, kövezettek, kevéssé parkosítottak, és eléggé elhagyatottaknak tűntek. Lakóinak többsége indián. Sokan az eredeti viseletükben járnak, köztük a jómódúak is, akiken látszik a választékos, finom, de ősi jellegű öltözet. Nagy, gazdag, zsúfolt piacuk is van, amely állandóan működik, de az utcákban is mindenfelé árusok kínálták portékájukat, gyönyörű, művészi szőtteseiktől kezdve, csodálatos bogozással készített könyvjelzőkön, öveken keresztül a jellegzetes ételeikig. A sokféle, nekünk néha ismeretlen gyümölcsöket és zöldségeket sokszor egyszerűen a földön ülve, vagy kis szekérre rakva árulták, de sok egyebet is kézből, vagy az autó tetejére kirakva kínáltak az arra haladóknak. Az árusokon kívül a többiek nem foglalkoztak velünk: nem bámultak meg, sőt nem is igen néztek ránk. Mind komolynak tűntek a kifejezéstelen arcukkal, ami nem legenda, hanem itt tetten érhető valóság. Úgy általában az utcákon, tereken a hangulat csendes, visszafogott, már-már nyomasztó volt és valószínűnek tartom, hogy a kíváncsiságom tette elviselhetővé, élhetővé, sokkal kevésbé az, amit az ott élők sugalltak. Földrajzilag kissé önkényesen, ám kulturálisan, társadalmi-történelmi hasonlatosság és ellentmondásosság alapján annál logikusabban ugrom át az ország ősi szívébe, Oaxaca állam azonos nevű fővárosába, Oaxaca de Juarezbe. Nevét Benito Juarez (1806–1872) tiszteletére kapta, aki az ország első indián származású (többszörös) elnöke volt, és aki itt született egy kis faluban, zapoték indián családban. Korán árva lett, papok nevelték fel, és 13 éves koráig nem beszélt spanyolul, de könnyen behozta a lemaradást. Ügyvédnek tanult és praktizált, közben a politika is érdekli és el is köteleződik a liberális eszmék mellett. Politikusként az ország egyik legnagyobb reformereként tartjuk számon, aki már indulásakor, még miniszterként, elindította az egyszerűen La Reformának nevezett programot. Ennek eredménye lett az állam és az egyház szétválasztása, a polgári házasság, vallásszabadság és a szekularizáció, ami bizony eredmény. A mezőgazdaság reformjáért is sokat tett, de nem tudta teljesen megoldani. Ilyen összefüggésben talán nem véletlen, hogy itt láttuk, amint a házak falán rovátkákkal vagy számokkal jelzik, hány, a jogaikért és a szabadságért harcoló, ezért elhurcolt indián, mennyi napja nem tért haza. Mert sem Mexikó, sem a világ többi állama a valóságban mai napig nem tanulta meg azt az egyszerű alapigazságot, amelynek megfogalmazását Benito Juáreznek tulajdonítanak: „Úgy az egyének, mint a nemzetek között, a béke a másik jogainak tiszteletben tartását jelenti.”

Albert Ildikó





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!