A Dubajban megrendezett világkiállításon vendégszerepelt a múlt héten a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Az ötévente megszervezett és fél évet tartó expón a tánckar a román pavilonban képviselte szűkebb és tágabb térségünket. Az élményekről András Mihállyal, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatójával beszélgetett Biró István. – Immár ötödik alkalommal vett részt az együttes a világkiállításon. Mit jelent ez a tánckarnak? – Már 2019-ben elkezdtünk készülődni a világkiállításra, aztán közbeszólt a járvány, most meg a háborús helyzet. Van egy olyan tulajdonságom, babonám, hogy addig nem beszélek bizonyos dolgokról, amíg biztosnak nem látszanak, vagy amíg nem valósulnak meg. Nagyon későn mondtam el a kollégáknak, hogy megyünk Dubajba, biztosra akartam menni. Valójában a záróra előtt sikerült eljutnunk a világkiállításra, mert az expó tegnap zárt, és mi 27-én utaztunk haza, úgyhogy éppen sikerült kijutnunk. A román pavilon vezetője, Nagy Ferdinánd utólag is elégtétellel mondta, örül, hogy sikerült betartania az ígéretét, és jó, hogy mi is ott lehettünk. Ezt a meghívást az együttesünk megtiszteltetésként, egy vágyálom megvalósulásaként, ajándékként, elismerésként, munkaként és izgalmas, egzotikus kirándulásként élte meg. Öröm, hogy világot láttunk, és öröm az is, hogy láttak minket, a székelyeket, a Hargita együttest. Mi egzotikumként éljük, éltük meg azt a kultúrát, ők meg minket. Amúgy is az erdélyi tánckultúra nagyon izgalmas dolog a világ számára, mert több tánctörténeti rétege él egy időben. Sokan értékelik a lánckörtáncainkat, például a gyimesi és a moldvai táncokat. Ezek olyan táncok, amelyekbe a jelenlévők is bármikor be tudnának kapcsolódni, de vannak olyan páros táncaink, amelyek számukra ismeretlenek, illetve a férfitáncaink szintén izgalmasak más kultúrák számára. Válaszolva a kérdés többi részére: el kell mondanom, hogy a külügyminisztérium hívott meg minket a román pavilonba. Úgy gondolom, hogy ez jó példa és precedensértékű gesztus, ugyanis sokan azt hiszik, hogy a magyar kormány meghívására voltunk a világkiállításon, de nem. Minket immár ötödik alkalommal hívott meg a román külügyminisztérium, és elégedettek az együttesünkkel, illetve ugyanilyen elégedett a közönség is. Mi magunk is a jól végzett munka elégtételével tértünk haza. Jó volt azt megtapasztalni, hogy Románia felvállalt minket a nagyvilág előtt. Ez a meghívás azt is mutatja, hogy a jogainkért harcolnunk is kell, de azokkal elsősorban élni kell. – Mit táncoltak a világkiállításon? – Sóvidéki, csíki, kalotaszegi, mezőségi, szilágysági, bihari, moldvai táncokat jártunk a román pavilonban. Nyilván a csíki, sóvidéki darabokban nincs román eredetű, karakterű tánc, de táncoltunk mezőségi, kalotaszegi román és magyar táncokat, illetve bihari és moldvai táncokat is előadtunk, amelyekben fellelhető a magyar, a román Kárpát-medencei és a balkáni jelleg. Ennyi fért bele a repertoárunkba, de ez bőven elég is volt. – Tulajdonképpen a teljes erdélyi magyarságot képviselték. – Így van, valójában az erdélyi és moldvai magyarságot képviseltük, de emellett a moldvai, mezőségi és bihari román táncok is képviseltettek. Az volt az öröme és elismerése a román pavilon vezetőségének, hogy láthatták, aki bejött a kiállítótérbe, az addig nem ment el, amíg nem lett vége a műsornak. – Összesen hány fős küldöttséggel vett részt az együttes a világkiállításon? – Huszonöten mentünk, és hála Istennek, mindannyian vissza is jöttünk a dubaji világkiállításról. Napi három-négy fellépést kértek tőlünk, de rájöttünk, hogy jobb, ha több és rövidebb tánc van, mert többen tudják megtekinteni a műsorainkat. Ezért végül már napi hat-nyolc rövid fellépésünk volt. Közben feltettem a tánckarvezetőnek és a kollégáimnak is a kérdést, hogy nem volna jobb, ha két csoportban, felváltva táncolnának, hogy jobban bírják a több fellépést, és azt válaszolták, hogy az összeset közösen, együtt akarják. Nagyon tetszett a kollégák hozzáállása. A napi utazások, fellépések, pontos és kiszámított időbeosztás mellett nagyon jól állták a sarat, vagy inkább mondjam úgy, hogy a homokot a sivatagban. Kevés szabadidejüket jól beosztva, fáradtságot nem ismerve igyekeztek minél többet meríteni ebből a világból. Volt olyan, amikor a 25 ember egyetlen csoportban haladt végig a többórás utazással, gyaloglással, várakozással járó városnézésen. Együtt indultak mind a sivatagi kirándulásra is. Nagyon sokszor tudtak gyors, közös döntést hozni. Bíztak egymásban ott az idegenben, a többismeretlenes helyzetek megoldásában. Tetszett, hogy igényesek voltak magukra, civil és fellépő öltözeteikre, táncukra. A legjobbnak és a legszebbnek mutatkoztak még akkor is, ha éppen fárasztó pillanatok voltak. Egy ilyen utazás során sok az ismeretlen, az idegen területen sok a bizonytalanság is, és a csapat mindig össze kell tartson, a vállalt feladatot teljesíteni kell. A kollégáimmal mindent sikerre lehetett vinni, mert tudták, hogy mindenki a megoldásért dolgozik. Hazaérve már kimondhatjuk, hogy a Hargita együttes az a csapat, amellyel el lehet indulni a dzsungelbe, a sivatagba, és haza lehet velük érni, mert számíthatunk egymásra. – Korábban azt nyilatkozta, ismerős arcokat is láttak a közönség soraiban. Kik voltak ők? Hogyan fogadták az együttes előadásait? – Igen, már az első fellépésünkkor zsögödi ismerős arcokat láttunk, nagyon vidám pillanat az ismeretlen tömegből magyar biztató szót hallani. Aztán találkoztunk a csíkszeredai Váli Csongorral, aki több évig dolgozott Dubajban, és elvitt bennünket az óvárosba. Sok mindent mesélt az ottani kultúráról, és hálásak vagyunk neki, mert általa érthettük meg jobban, hogy hová is érkeztünk. Az előadásainkra jöttek még ott dolgozó hazánkfiai is. Többek között légiutas-kísérők, akik az Egyesült Arab Emírségekben dolgoznak, de voltak olyan ismerősök is, akik kifejezetten a világkiállításért utaztak ki, és persze eljöttek a román pavilonba, hogy találkozhassunk. Örültünk a jelenlétüknek. – Milyen kihívásokba ütköztek a dubaji vendégszereplés alkalmával? – A nagy kaland során többször előfordult, hogy nehézségekbe ütköztünk. Voltak költségvetési kérdések, a gondjainkat szaporította a járvány- és a háborús helyzet is. Szerencsére a városunk polgármestere úgy vigyázott ránk, hogy ahányszor megakadt a szervezés, mindig tovább tudta lendíteni a kapcsolatai révén. A repülőjegyeink körüli nehézkes ügyintézést az alpolgármester asszony segítségével sikerült belendíteni, úgyhogy nagyon sok segítséget kaptunk a városvezetőktől is. Aztán kint is akadt bőven segítőnk, a román pavilon munkatársaira mindig számíthattunk. A turnévezető Füleki Zoltán aligazgató volt, aki minden kérdéses helyzetben megoldást keresett és talált. Nagy segítség volt a tánckarral való gyors kapcsolattartásban a tánckarvezető Szabó László, aki ezenkívül nagyon jól tájékozódott és előre tudta ajánlani a lehetőségeket. – Gondolom, most, hogy a táncosok egy kicsit megpihennek, majd friss lendülettel állnak az újabb feladatok elé. Milyen előadásokra készülnek? – Igen, állunk vissza a megszokott kerékvágásba. Április 7-én Gyergyújfaluban, 8-án Gyergyóditróban, 9-én Gyergyócsomafalván lesz fellépésünk, április 22-én Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója kezdődik, amelyen természetesen előadással is részt veszünk. Majd sorban következik a Csűrdöngölő – idén együtt a Csoóri Fesztivállal –, a Székely Népviselet Napja, az Ezer Székely Leány Találkozó, ami ismét terjedelmesebb lesz, illetve végezzük a heti rendszeres munkánkat. A többórás utazás után már hétfőn a heti táncházban tanítottak a kollégák. Egyébként a táncház a dubaji tartózkodásunk alatt sem szünetelt, mert Gábor Dénes kollégánk itthon tevékenykedett. Időközben megszületett Katinka lánya, ezért is maradt itthon, úgyhogy a programjaink között még halaszthatatlan a tejfakasztó buli is.